A történelem nyomába eredve

Szépirodalmi jellegű olvasásom háttérbe szorul, turistakönyveket és térképeket bújok, kezdek tele lenni tervekkel. Nem is gondoltam volna, hogy szinte minden kis településen található legalább egy kastély. A református templomokat már évek óta „vadászom”, amerre csak járok (sőt, direkt azért megyek az adott helyre), most önkéntelenül alakul bennem: másik „trófeagyűjteményem” a kastélyok, kúriák lesznek…

Kezdünk komolyabb turisták lenni: megvan a következő úti-, és látnivaló tervünk, aggódva nézzük az időjárásjelentést… Kitűzött napunkon eléggé esőre áll, de Kristóf is vagány, úgy döntünk, nem vagyunk nyápicok, nekiindulunk.

Búcsút intünk a várnak, és tekerünk, hogy kiérhessünk a gönci útra. Az odavezető bekötő út azonban máris komoly kihívás számunkra: egy kis hegyecskén kell átmászni, két meredekebb emelkedővel. Bizony le-leszállunk tolni a biciklit, de még így is nagyon elégedett vagyok Kristóf teljesítményével. A hegyen (na jó, igazából kis domb, csak kezdő hegyi kerékpározó látja egyenesen a Mount Everestnek), hatalmas barackosok vannak, most éppen főidény van, rengetegen szedik a barackot – amiből igen finom pálinka készül.

Kikanyarodunk az abaújszántó-gönci útra, tekerünk Abaújkér felé. Kellemesen hullámvasutazunk le-fel. Miskolcra autóval menve már számtalanszor megtettük ezt az utat, ezért élhet Kristóf emlékeiben rövid szakaszként, ami most így, biciklivel sehogy sem akar elfogyni – állandóan azt kérdezi: Mikor érünk már oda? Én mindig azt válaszolom, hogy mindjárt, amit az én édes kisfiam egyre nagyobb kétkedéssel fogad. Ám, mire a reményt végképp feladná (és anyja szavahihetőségét végképp sutba vágná), berobogunk Abaújkérre. Annyira száguldunk, hogy egyszer csak azt vesszük észre, hogy egy biciklihossz, és már kinn is vagyunk belőle. Megállás, térképelőszedés, tájékozódás – az út, amin vagyunk, Abaújszántó felé vezet ki, nekünk pedig be kell mennünk a faluba.

Tudományos alapú körözésünknek hamar meg is van az eredménye: a Bárczay-kastély előtt állunk. Mivel nyitva a kapuja, be is megyünk. Jó állapotban lévő épület, szép, gondozott parkkal. Körbejárjuk, megnézzük a főbejárat fölött lévő timpanonban az épségben megmaradt Bárczay családi címert, a hátsó részt, a tágas középlépcső-feljárós teraszt. Kicsit megpihenünk a balkonon, gyönyörködünk a hegyekre nyíló kilátásban (tudták, hová kell építkezni!), és egy képzeletbeli időutazáson veszünk részt…

A község első írásos említése 1205-ből való, Quer néven. A honfoglalás korában a vidék a Kér törzs szállásterülete volt. A török hódoltság idején a település elnéptelenedett, XVIII. századi újratelepülése után kettéválik, Alsó és Felső Kér néven létezik. Ekkor a Bárczay család birtokába kerül, majd a XIX. század elején újra egyesült. Mai nevét 1905-ben kapta. A falu fő tevékenysége mezőgazdasági jellegű, 1948-ig hengermalom is működött a faluban… Az épület ma is áll, pár éve végeztek rajta állagmegóvást, sárga falát és tűzpiros tetejét messziről láttuk több túránkon is… Mesélem tovább Kristófnak, hogy milyen ruhákban jártak itt valamikor a grófok, grófnők, hogyan „tengették” mindennapjaikat…

Aztán az uraságokat itt hagyva tekerünk tovább, keressük a református templomot. Kristóf veszi észre hamarabb (már tudja, hogy kakast, vagy nyolcágú csillagot kell keresni a magasban); a Rákóczi utcában találjuk meg. Megállunk, frissítőt veszünk magunkhoz, és pulcsiba bújunk, mert igencsak hűvös szél borzol bennünket. Közben gyönyörködünk a templomban, mely az 1220-as évek körül épült román stílusban. A XV. században gótikus stílusban átépítették és csúcsíves ablakokkal látták el. A reformáció századában, a XVI. század közepén a templom a reformátusok kezébe került. Az egyetlen, nyugati bejárat fölött emelkedik a 14 méter magas torony. 1857-ben leégett a templom, a következő években újjáépítették, berendezése is abból az időből származik. Mindhárom acélharangja a westfáliai Bochumban készült 1859-ben.

Kis pihenőnk után bicajra ülünk, és Erdőbénye irányában indulunk ki, ebből a nem is oly pici faluból. Igen rossz minőségű, egysávos összekötő úton tekerünk hatalmas búzatáblák mellett. A bicikliamortizálásért cserébe a látvány kárpótol bennünket: szembe kerekezünk a hegyekkel. Az időjárás közben folyamatosan aggodalomra ad okot: kibírjuk-e az utat eső nélkül. Gyomrunk ráadásul úgy dönt, hogy ebédidőt kell tartanunk. A piknik felér egy környezetismeret órával: csigát látunk a fűszálon (láthatólag neki is ebédidő van), béka ugrál el előttünk, Kristóf szöcskét fog, mely tevékenységet nekem is ajánlja, ám én erre alkalmatlan vagyok; ellenben megtanulmányozzuk tenyerünkbe fektetve az Élet kezdetét, a búzakalászt (közben önkéntelenül mormolom: „mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma…”). Persze nem tudom megállni, hogy ne próbálkozzam művészfotók készítésével…

Az igencsak hasznos lazsálás után hajtunk tovább. Tempót diktálok kis duónknak, mert egyre inkább lóg felettünk az eső lába. De az Airport Aranyos mellett nem lehetett megállás nélkül elmennünk! Már Abaújalpár felé haladtunk, mikor bal kéz felől megpillantottunk egy kis kör alapú épületet, ezzel a szerény felirattal. (Később kinyomoztuk, ez egy mezőgazdasági helikopter leszállóhely.)

Újra bekanyarodtunk Abaújalpárra. Nehezen találjuk meg a Petőfi utcában a XIX. századi, klasszicista stílusban épült Kapy-kúriát, amely jellegzetes mezővárosi kúria. Elhagyatottnak tűnik, de mégsem nagyon elhanyagolt. Már csepereg az eső, de azért lefényképezem; Kristóf át is mászott a kőfalon, hogy szétnézzen az udvarán (ezt én is megtettem volna szívesen, de nem húztuk az időt, mehetnékünk volt az egyre jobban rákezdő eső miatt)…

A mai nap nagy felismerése pedig az volt számomra, hogy kész röhej, de nincs esőkabátom…

Néhány szusszanásnyi megállással hazatűzünk, végig csendes, áztató esőben, nyárhoz igencsak méltatlan hűvös időben.

Note-book: