Az első teljesítménytúrám – 36 évesen

Klassz dolog a 10 éves („Még csak 9 és fél vagyok, Anya!” – szólna most közbe, ha látná, mit merészelek leírni), szóval a 9 és fél éves fiammal kerékpártúrázni. Az együttlét jó érzésén túl megtaníthatom sok mindenre indirekt módon, úgy, hogy észre sem veszi – megmutathatom neki, hogy a négy kerék felével is sok helyre el lehet jutni. A zsigereibe olthatom, hogy a külföld szépségein kívül kis hazánk is tele van gyönyörű látnivalókkal, hogy rejteget kevésbé közismert, de megismerésre feltétlenül érdemes ékességeket; és rendelkezik egy hol dicsőséges, hol keserves, de akkor is, a mi, elvehetetlen történelmünkkel. Rájöhetünk együtt arra, hogy erőkifejtéssel, tűréssel, szenvedéssel, de akaraterővel legyőzve magunkat, részesülhetünk felejthetetlen, nagyszerű élményekben… Valamint, ezekkel az együtt átélt kalandokkal még egy újabb, láthatatlan köldökzsinór köt bennünket egymáshoz…

Ezeken a túrákon persze érzem a felelősséget is, az aggodalmat is őérte, féltem, vigyázok rá; bíztatom, egészségesen hajtom, ha fel akarná adni. És nyilvánvalóan magamat alárendelem, hozzá igazítom tempómat, pihenőnket, látnivalóink mennyiségét, szóval mindent.

Őszintén bevallom ugyanakkor, hogy az altruista Anya mellett megszólal bennem az egoista Én is: és egyedül mire lennék képes? Mivel életritmusunkban van olyan periódus, amit Kristóf nélkül töltök el, ezt a kíváncsiságomat olyankor ki is tudnám élni magamból. Tele voltam nagy tervekkel…

Miskolcon elintéztem ügyes-bajos dolgaimat, rendbe vágtam lakásomat, Kristóf elment az apjához, ezek után pedig visszamentem Váraljára. Alig vártam, hogy megvalósíthassam első nagy túrámat…

Július közepére a kánikula is betört derekasan; az eső miatt aztán nem kellett aggódnom! Szombat reggel összekészítettem hátizsákomat (elemózsia, ásványvíz, Praktika fényképezőgépem, egy -pincében talált- simléderes sityak).  Tíz óra előtt nem sokkal indultam el.

A „Mount Barackoson” átmászva persze már lihegek és kivagyok, mint a liba (de jó lenne egy szuper sebességváltós hegyi bicikli! – álmodozom; és már tudom is, mire fogok gyűjteni a télen, ami persze nem olyan könnyű egy gyermekét egyedül nevelő pedagógusnak…).

Miután  agyonsajnáltam magam, a tekerésre koncentrálok, mert bizony szemmel nem igazán láthatóan, de lábbal nagyon is érezhetően, Vizsoly felé szépen emelkedik az út. Tervem, hogy odáig egy húzásból el kell mennem, sikerül! Vizsolyba egy jó kis lejtőn lehet begurulni, ami nagy öröm a lihegő kerékpározónak, az örömöt csak az árnyékolja be kicsit, hogy tudja a kedves kliens, hogy oda ám neki vissza is kell majd kapaszkodnia…!

Mielőtt azonban teljesen beszáguldoznék a faluba, megállok a vizsolyi kőfejtőnél. Ez nem egy „ottfelejtett” gödröcske, hanem egy gondosan karbantartott, kiépített pihenővel és tájékoztató táblával ellátott geológiai bemutatóhely. Le is „parkolok” a padnál, iszom végre, közben bejárom a területet, majd elolvasom, mit kell tudni róla. A földtörténet harmadidőszakában (miocén) a vulkáni működés idején riolittufa került a felszínre, amely később kőzetté alakult. A vulkáni utóműködés során forró gázok törtek a felszínre. Felfelé áramolva állandó mozgásban tartották a törmelék anyagát, így lekerekített szemcsés anyagot alakítottak ki, amely jól elkülöníthető a tufa kőzettől. A jól faragható tufát évszázadokon át falazóanyagként hasznosították. Laikusnak igen tudományos első olvasatra, de ettől függetlenül ezt minden laikusnak látni kell.

A kis pihenőm után felpattanok bicajomra – elkap a hév, hajtanom kell tovább! A vizsolyi református templomot már láttam kívülről-belülről többször is, odabiccentek felé, köszönésképp, de megállás nélkül tovább is kerekezem. Ám a településen keresztültekerve gondolataim még mindig a templomnál tartanak. Akárhányszor is látom, hatása mindig ugyanakkora rám.

Hisz egyik legbecsesebb műemlékünk ez a templom. A XIII. századi román kori templomot a XV. században gótikus templomhajóval és lőrésekkel ellátott toronnyal egészítették ki. A templombelsőben értékes XIII-XV. századi falképek láthatók. És -persze- a templom legjelentősebb látnivalója, amit mindenki kapásból tud: a Károli-féle biblia egy eredeti példánya.

Károli Göncön volt prédikátor. De az ún. „Vizsolyi Bibliát” itt nyomtatta ki 1589-90-ben Mantskovit Bálint nyomdászmesterrel. Szenci Molnár Albert hordta az íveket Göncről a vizsolyi nyomdába. Mai túrámat tiszteletem jeléül nekik ajánlom.

Vizsoly neve gyakorlatilag a templommal és a Bibliával forr össze, de a községnek ezen kívül is gazdag történelmi múltja van. A falu királynői birtok volt egyike annak a 10 falunak, amelybe németeket telepítettek. A falu kereskedelmi szerepe is fontos volt, mivel a tokaji révtől induló és Lengyelországba vezető országút átvezetett rajta…

Elhagyom Vizsolyt, nagyon hangulatos út vezet tovább: baloldalról a Hernád völgye, távolabb a Cserehát sejlik, jobb kéz felől pedig a zempléni hegyvonulat. Túl nagy forgalom nincs, egyenletes tempóval haladok előre. Hamarosan Vilmányba érek, a település innenső, déli szélén kellene meglátnom a Patay-kúriát. Hát, nincs meg, pedig betekergek egy-két mellékutcába is, aztán úgy döntök, tovább megyek, nem pazarlom el az időmet és energiámat, hisz a végcélom még messze van. Tovább menve a református templomot meglátom az útról, de meg sem állok – majd visszafelé.

Hajtok tovább, elég hamar Göncruszkán vagyok. A helyzet ugyanaz, a főútról se a kúria, sem a templom nem látszik, már nem is keresem, tekerek megállás nélkül – már jó ideje a versenyszellem hajt. Irány Gönc, mert órámra rá-ránézve látom, nagyon jó időt fogok elérni.

Büszkén gurulok be Göncre: 20 km egy óra alatt! Életem (lassacskán a negyvenhez közeledem, hogy az én életkoromat is tárgyaljuk ki, ne csak a Kristófét), szóval életem eddigi legnagyobb sportteljesítménye. Szenci Molnár Albert, ha most itt ülne mellettem a buszmegállóban lihegésemet szemlélve, egész biztosan elnéző mosollyal veregetné meg a vállamat: „Figyejjék Pórasszonyság Kend, ín gyalogvást tevém meg ez útat oda-vissza és hányszor…”

Müzli szeletemet majszolgatva nézem látnivaló listámat a térképpel egyeztetve, mi hol van, milyen ésszerű sorrendben tudom felkeresni ezeket a helyeket (mert igencsak nagy ám, Gönc). Történelmi múltja pedig még nagyobb. Ha most egy 1220-ból származó oklevelet tartanék a kezemben, akkor Guncy néven olvasnám. Ez is királynői birtok volt; a tatárjárás után a vizsolyi ispánsághoz csatolták. Később az Amadék tulajdona lett. A XIII. század végén épült Amadé-vár romjai Gönctől dél-keletre, az Amadé-hegyen állnak. A vár alatt 1371-ben Nagy Lajos király alapított pálos kolostort (ezeknek a romoknak a meglátogatását jövő évre tervezem). 1427-ben Gönc már Abaúj vármegye második legjelentősebb mezővárosa Kassa után, amelynek bortermelése az háromezer hordót is meghaladta.

És egy nevezetesség, amit ismertem eddig is, csak nem igazán tudva pontosan: a valamikor Európa-szerte ismert űrmérték, a ’gönci hordó’. Ennek űrtartalma 136,7 liter. A hordónak az aszúbor készítésében is fontos szerepe van: az aszú annyi puttonyos (3, 4 vagy 5), ahány puttony aszúszemet adnak egy gönci hordónyi száraz, fehér borhoz. Phű ezt emlegetve még a nyál is összefolyik a számban, de meg tudnék inni egy pohárkával; bár gyanítom, azonnal le is fordulnék tőle a bicikliről, úgy fejbe kólintana a 33^oC-os hőségben, húsz-egynéhányadik kilométeremet tekerve. Ha arra gondolok, hogy hamarosan dél, és még csak melegebb lesz, még mi mindent akarok bejárni, és még haza is kell érnem, akkor legszívesebben azonnal hívatnék egy tehertaxit és hazavitetném magam, hisz annyira kényelmesebb lenne heverészni a hűvös szobában, jeges üdítőt kortyolgatva!

Na, de nem ilyen fából faragtak engem, agyamból kiiktatom a kánikulát, mint zavaró tényezőt, és egyébként is, közben megérkeztem a Károli Gáspár utcába. Gyönyörködöm a református templomban, mely barokk stílusban épült 1784-86 között, II.József türelmi rendelete nyomán (természetesen dombra, hogy fel kelljen másznom oda). Nyugati homlokzata elé 1802-re készült el a 24 méter magas torony. A templomkertben áll Károli Gáspár ülőalakos, nyitott Bibliát tartó szobra (1890-ben állították). A templom déli falán látható Szenci Molnár Albert emléktáblája. Fotózásom közben rám köszön egy hölgy, kiderül, a templom mellett lévő Károli Gáspár Múzeum és Biblia Kiállítás gondnoka, kedvesen invitál, hogy menjek be. Bár eredeti tervemben ez nem szerepelt, de miért is ne?! Felemelő érzés volt látni Károli kézírását, érdekesek voltak egymás mellett a több évszázados korú, vagy éppen mostani, de a legkülönbözőbb nyelvű Bibliák. Érdemes volt becsábulnom (és őszintén bevallom, a hűvös is jól esett).

Felfrissülve tekerek tovább, már a Kossuth Lajos utcában járok, a vége felé meg is találom az ún. huszita házat. Kézenfekvő, ha ennek hallatán most mindenki a huszita mozgalomra asszociál. Giskra, cseh huszita vezér kezére került a város, a mozgalom során szerzett érdemeiért. A XVII. század közepére Gönc gazdag mezővárossá fejlődött, sőt, Abaúj vármegye székhelye lett, rangját 1647-ig töltötte be. A sok háborúskodás tönkretette a város gazdaságát. A nagy szegénység miatt a gönciek adóelengedést kértek II. Rákóczi Ferenctől megkaptak (a Károli Múzeumban megtekinthető a kiváltáságlevél eredeti példánya). 1848-ban a város egy nemzetőr századot állított ki a forradalmi hadsereg támogatására. 1871-ben elvesztette mezővárosi rangját, amit csak 2001-ben kapott vissza.

Na de, jól elkanyarodtam a huszitizmustól. Szóval, a huszita házak építési ideje nem ismert, de semmiképp nem a huszita-mozgalom időszakára tehető. Erődített jellegüket (pincerendszer, menekülő-folyosó, vastag falak, magas padlószint) valószínűleg a települést sújtó támadások miatt alakították így ki. Az egyik ilyen épületben Tájházat rendeztek be, mely a XIX. század cégi mezővárosi-parasztpolgári életmód tárgyi környezetét mutatja be. Nekem nagyon tetszenek a zöld mázas gönci kerámiák, de kedvencem pillanatokon belül a zöld kis cserépkályha lett.

A Tájház közelében, a 83. szám alatt még ránézek a Pálffy-kastélyra, mely barokk stílusban épült 1780-ban, amelyet aztán a XIX. században eklektikus stílusban alakítottak át.

Amit akartam, láttam, ám nehezen búcsúzom Gönctől, mert ez alatt az egy óra alatt nagyon megszerettem (kocsival kb. másfél éve jártunk erre, de mennyivel másabb képet mutat egy település, ha kiszállva az autóból módszeresen végiggyalogolja – de legalábbis végigkerékpározza az ember). Még átmegyek a Gönci-patak egyik szép kis hídján, lefényképezem a patak partján lévő II.világháborús emlékművet. Ha akkor, abban a pillanatban tudtam volna, hogy egy hét múlva itt, akkora árvíz lesz, hogy házakat önt el, hogy a Gönci-patak kettévágja a falut, akkor itt és most direktben lefotóztam volna a kiszáradt, víz nélküli medret. Döbbenettel néztem később a tévében a sárban úszó Göncöt, és képtelen voltam elhinni, hogy az ugyanaz, amit én napokkal előtte láttam…

Dél körül hagyom el a települést, teljes erővel tűz a nap, de már úgy vagyok vele, idefelé kiéltem magamból teljesítmény-hajtós vágyamat, mára már bizonyítottam magamnak, most szépen hazacsordogálok, és közben mindent megnézek, amit terveztem.

Hamar megérkezem Göncruszkára, mely Gönchöz hasonlóan a hajdani vizsolyi ispánsághoz tartozó német telepesfalu volt. Később valószínűleg ruszinokat is telepítettek ide – innen származhat a ruszka név. Jó minőségű földjeinek urai a XIII. századtól a Csákyak, majd Barczayak, Zomboryak és Patayak követték egymást… 1962-ben telepítették a jó minőségű kajszitelepet, ami a híres gönci-göncruszkai barackpálinkához is kitűnő alapanyagot ad.

A középkorban a falutól keletre pálos kolostor állt. Egyes források szerint e kolostorból származik a legrégebbi ismert magyarországi egyházi hímzés, az ún. Anjou-kárpit. A kolostorépület teljesen eltűnt, emlékét a Klastrom-kút nevű forrás őrzi, ahová turistaút vezet.

A Rákóczi utcában keresem a református templomot, ami térképről kinézve pofon egyszerűnek látszott, ám igencsak össze-vissza tekergőzöm, mire megtalálom a falu észak-nyugati szélén. A melegre fogom, hogy ne legyen olyan ciki önmagam előtt a bénázásom. Ám a látvány mindent feledtet velem! Sok templomot láttam már eddig, de ez valamiért nagyon magával ragadott, azonnal egyik legkedvesebbike lett szívemnek. Előtte egy virágokkal beültetett kőszigetecske, közepébe kopjafa állítva, melyen a község lelkészeinek neve olvasható. A templomot kőfal veszi körbe. Vaskapuja nyitva, be is megyek, körbejárom.

A XII-XIII. században épült román stílusban, majd a XV. században gótikus stílusban bővítették. Aztán 1780-85 között barokk stílusban átalakították, akkor nyerte el mai formáját, melyben éppen én is gyönyörködöm jelen pillanatban. A nyugati oromfal fölött van a 15 méter magas huszártornyocska, melyet 1865-ben építettek inkább csak dísznek, mert harang nincs benne. A harangok a parókia udvarán álló 1934-ben épített, 11 méter magas harangtoronyban állnak, amit kúria-keresésem közepette meg is találtam.

De most még a templomnál vagyok, leültem kicsit pihenni a kőfal tövében az árnyékba, nézem lentről az égbe nyúló tornyot, és hiszem, Isten kicsit most idenéz rám… Beszélgetek Vele, nem is kimondva a szavakat, hanem csak szabadjára engedve fénysebességénél is gyorsabban cikázó gondolataimat: elmúlt tanévem sikereiről, kudarcairól, Kristóffal kapcsolatos örömeimről, jövőbeli aggodalmaimról, talált boldogságaimról, és hát, megszenvedett tragédiáimról, csalódásaimról… Aztán pár perc múlva a – kívülről csak pihengető, fényképezgető turistának látszó – kerékpározó kicsit megtisztultan ül fel a biciklijére…

És vissza is zökken hamar a hétköznapi küzdelembe. Nem találom a Kornis-Kazinczy kúriát! Térkép alapján már rég túlmentem rajta, de akkor miért nem láttam?! Már megvan a református harangláb, már az 1777-ben, barokk stílusban épült Barczay-Patay kúria előtt állok. Na, mindegy, ezt lefényképezem, jól esik közben az árnyék, és egy kis buborékját vesztett, felmelegedett ásványvíz. Nagyon meleg van, a falu teljesen kihalt – persze, ilyen forróságban minden normális ember a hűvösbe menekül! Nagy a csábítás, hogy induljak tovább hazafelé, de nem hagy nyugodni az a másik kúria – még adok magamnak egy utolsó körözési-keresési esélyt. És nyertem! Láttam én egy házat, ami elég gyanús volt, de hát olyan lepusztult, elhanyagolt, lommal teli udvarú épület, hogy feltételezni sem mertem róla, hogy az a Kornis-Kazinczy kúria. Csak azért tudtam végül elhinni, hogy tényleg azt találtam meg, mert az udvarán hátul eldugva áll egy fatuskón egy mellportré, amiről olvastam az egyik térképismertetőn, hogy itt kell állnia egy Borsos István által, rakacai márványból faragott Kazinczy portrénak. Szóval helyben vagyok. Itt élt férjével Kazinczy Klára, Kazinczy Ferenc egyik testvére, sőt maga az író-nyelvújító is megfordult itt többször. Hát, ha most valami csoda folytán itt teremnének hirtelen, nagyon szomorúak lennének ezt látva…

Ellenben én elégedett vagyok, mert csak megtaláltam mindent, amit látni akartam, búcsút intek Göncruszkának, és tekerek tovább. Jóleső érzéssel állapítom meg, hogy ami idefelé alig láthatóan, de nagyon is érezhetően folyamatosan emelkedett, az most lejt – ám ennek ellenére lassan haladok (hőség is van ugyebár, és hát fáradok is rendesen).

Bent vagyok egyszer csak Vilmányban, melynek története hasonló az előző két településével. Királynéi birtok volt, vizsolyi ispánsághoz tartozott, török időkben elnéptelenedett. A világháborúk idején a lakosság nagy része cseléd, napszámos volt, a nincstelenek többsége az ezer holdas Patay-birtokon dolgozott.

A Fő utcán találom meg a református templomot. Érdekessége, hogy 1333-ban már megvolt a jelenlegi tornya, de csak feltételezik, hogy valamiféle temploma is lehetett. Nehéz fotót készíteni róla, alig mutat meg magából valamit, szerényen bújik az előtte álló hatalmas fák mögé.

A község déli szélén, a Fő útról most egyből észreveszem a Patay-kúriát. Idefelé jövet hogy nem láttam meg?! Lefényképezem az út széléről, nagyon szépen felújított (magánkézben van).

Hát, Vilmányt is „bevettem”, hajtok tovább. Váratlanul felhők kezdenek gyülekezni, aminek igen örülök. Gönc óta folyamatosan nappal szemben megyek, már fáradt a szemem a sok hunyorgástól (hiába a napszemüveg).

Vizsolyban kis pihenő, a falu végén lévő kútból vizet „tankolok”. Autóval menve abszolút nincs jelentősége annak, hogy léteznek-e még utcai ivóvizes közkutak, de egy kerékpáros turistának ez maga az Éltető Elem – az isteni ajándék. Elhagyom a kőfejtőt, jön a nagy emelkedő – sebváltóm nem jó, lábam fáradt, az országúti sebességben nem bírok feltekerni az emelkedőn, szégyenszemre métereken keresztül tolom a biciklit… De egyszer minden emelkedő elkezd lejteni, boldogan ülök fel, gurulok, gurulóóók! Ez erőt ad az intenzív tekeréshez, újra hajszolom magam és kerékpárom.

A felhősödés egyre komolyabb viszont (bocsi Uram, ekkorát nem kértem!), a hernádcécei leágazáshoz érve a szél is feltámad. Pedig utolsó célállomásom felé közeledem… inkább rázkódom. E-e-ez e-egy na-ha-gyo-hon ro-oh-rossz mi-hi-nő-ősé-hé-gű-ű ká-á-tyú-hús szű-hűk ú-hút!! Mivel pólóm az izzadságtól már rég csuromvíz, most a hűvös szélben kifejezetten fázni kezdek. Megállok, öltözködöm (pont egy út menti fakeresztnél – hidd el Jézusom, veled együtt szenvedek most én is, én most a kimerültségtől). Eddig csak két müzliszeletet majszolgattam el (nem is éreztem, hogy éhes lennék), de most hirtelen iszonyatos erővel tör rám az éhség. Zsemleevés közben nem tudok betelni a borús, de mégis festői táj panorámájával: állok a Hernád-völgy közepén, nézek vissza arra, ahonnan jöttem, és a messzeségben mintha a Cserehát és a Zemplén kinyújtózva összeérne… Egyszerre vagyok most nagyon magányos, védtelen ember a világ végén, és az abszolút Szabadságot átélő szuverén Individuum, mely egyesült a Természettel…

Az ötödik falatomnál járhattam körülbelül, mikor hirtelen el kezdett szakadni az eső! Lázas tanácskozás magammal, mit tegyek? – a) eszem tovább és bőrig ázom, b) gyorsan elrobogok Hernádcécére, c) visszafordulok… Hát, álldogálni még a korgó gyomrom kedvéért sem fogok, Céce zuhogó esőben nem lehet fantasztikus élmény, marad az, hogy hazamegyek, amilyen gyorsan csak bírok. A melegítőm és sapkám pillanatok alatt csuromvíz lett persze, de már közeledem a váraljai leágazáshoz…! Ott áll egy szép terebélyes fa, megállok, mert eszembe jut, hogy a hátizsákom külső zsebében van a mobiltelefonom, át kell pakolni védettebb rekeszbe, valamint ellenőrizni akarom legnagyobb kincsemet, a fényképezőgépemet is. A fa alatt áll egy biciklis fiatal pár – szuper extra bicajokkal, menő szerkóban, végig is néznek rajtam. Hát, igen, mintha a 600-as Mercedes mellé beparkolt volna egy kétütemű Trabant. Nem zavartatom magam, átpakolom a felszerelésem, és már tekerek is tovább.

Közeledik a kedvenc „Kajszihegyem”. Egy hosszú legurulás, a fékem vizesen végképp alig ér valamit, a lejtő alján már őrülten tekerek, hogy a meredeken felfelé a lendület majd minél tovább tartson. Egy darabig megy, ám lassulok, lassulok, aztán egyszer csak azt érzem, mindjárt elkezdek hátrafelé gurulni. Jön a ciki – tolom felfelé a bicajt. És hihetetlen: egyik centiről a másikra, egyik tizedmásodpercről a másikra úgy eláll az eső, mintha soha nem is létezett volna ilyen természeti jelenség. Csontszáraz úton lihegek tovább! Kísértésbe esem: visszamegyek Hernádcécére. Nézek visszafelé, meglátom a végre-valahára megtett szintkülönbséget, és győz a fáradtság (valamint, hogy semmi biztosíték nincs arra, hogy ott is elállt az eső).

Így aztán fél három körül hazaérek Boldogkőváraljára.

p.s.: hát, aznap alig bírtam megmoccanni is, a lépcsőn járás pedig a legnagyobb kínzás volt nekem. Viszont zuhanyzás közben látni véltem, ahogy a combomról és a hasamról tűnik el a háj. Éjszaka nem bírtam aludni, mert az izmaim forró ólomként húzták le testemet valami sötét, feneketlen, szédítő mélységbe… Ám én voltam a világ legboldogabb embere!

Note-book:

• Boldogkőváralja – Vizsoly – Vilmány – Göncruszka – Gönc – vissza, Hernádcéce félútig – Boldogkőváralja
• kb. 45 km
• kb. 4,5 óra
• Egyedül, 2004. július 17-én, szombaton