Biciklizhetnékem támadt

Már benne vagyunk a nyárban derekasan.

Drága fiamnak hamar a feledés homályába merült a harmadik osztály. Már haza is jött horvátországi nyaralásából. Már kidolgoztuk magunkat Váralján a ház körül (vízelvezető árok ásása, földhordás, kerti tereprendezés).

Egyik vasárnap délelőtt „rámjött” a biciklizhetnék, magammal tudtam csábítani Kristófot is. Bejártuk Váralját. Jó érzés volt újra kerékpáron ülni. Az utóbbi években öregasszonyos lettem – hány éve volt már, hogy feltekertem Lillafüredre, sőt, sokszor még tovább is…

Kristóf nemhogy bírja velem a tempót, hanem emelkedőn ott is hagy – jó kondiban van a gyerek, és persze a bicaja is szuper. Én bölcsen megállapítom, hogy az évek alatt nem fiatalodtam. Sőt, a jó öreg ezer éves orosz biciklim sem született újjá – hiába négysebességes, nem tudok váltani, mert akkor leesik a lánc, a fék igen kopott, lassan tudok vele megállni, főleg lejtőn gurulva…

Délre nemcsak az ebédhez, hanem a kerékpározáshoz is megjött az étvágyunk. Elhatároztuk, hogy aznap még elmegyünk, de már messzebb, ki a faluból.

Délután pattantunk is bringáinkra, és irány a szomszédos Boldogkőújfalu. Autóval mentünk már át rajta, valljuk be, mint egy tucatdarabon, oda sem figyelve, szét sem nézve. Pedig, nem egy pár évtizedes korú falucska ez, hanem igazán nagy múltról regél nekünk. Már a honfoglalás után királyi birtok volt. Első írásos említése 1388-ból (Ujfalu) arról szól, hogy a falut Zsigmond király ugyanúgy a Czudar családnak adta zálogba, mint Boldogkő várát, és innentől a kettő sorsa egybefonódott. Legutolsó birtokosai a Péchyek voltak a XIX. században. A falu lakosai között régebben sok volt a fuvaros, akik hordónak való fát vittek Göncre és bort szállítottak külföldre. Oh, kár, hogy most éppen nem jár erre valamelyikük, de elalkudoznék egy szembejövő fuvarossal egy hordó finom borért…

Így aztán az maradt fő programunknak, hogy megtaláljuk (térkép, tájoló, GPS, és minden extraeszköz nélkül! 🙂 a falu északkeleti határát, ahol a nevezetes földtani képződmény, az ún. „Kőtenger” a célunk. A nagyon hosszú faluban kígyóztunk jobbra, balra, fel, és le. Eltekertünk a késő barokk stílusú római katolikus templom mellett, majd onnan már tolva a bringáinkat, felmásztunk a domboldalon, és végre… Tényleg kőtengert látánk, ahogy széttekinténk. Ez egy 2-3 km hosszú, 200-300 méter szélességű terület, amelyet 90-100 cm átmérőjű andezittömbök borítanak. Kristóf sziklamászásba kezd, én fotózok – bár kissé borongós az idő, szép a kilátás körbenézve. Intünk a Boldogkői várnak. Az előttünk álló templomot is megörökítem. A nyár során ez lett a „mindjárt hazaérünk” remény jelképe.

Déli irányba tekerve tovább, 2 km után Abaújalpárba érkezünk. Apró falvacska, gyakorlatilag egy utca. Vasárnap délután lévén, a házuk előtt üldögélnek néhányan, és ámulva nézik ezt a két csodabogár-turistát, akiknek az ő kis lakhelyük felkeresni való nevezetesség. Pedig, hogyne lenne az?! Abaújalpár a legrégebbi magyarországi települések egyike. Első írásos említése Alpar néven 1330-ból való. Kezdetben a község az Aba nemzetségé, majd az Alpáry család birtoka. A XV-XVI. század török hódoltsága alatt elpusztult, majd a XVIII. század elején református magyarokkal települt újra. Meg is találjuk a református templomot, mely a XV. században épült gótikus stílusban. Persze, azóta többször is átalakították. Bár nem látjuk, de tudjuk, hogy harangját 1640-ben öntötték Eperjesen. Természetesen fotózás a gyűjteményembe, és mivel egyre sötétebb felhők gyülekeznek, valamint mivel már este hét óra, úgy döntöttünk, hazamegyünk.

Otthon a térképen beazonosítjuk első utunkat, Kristóf büszkén beszínezi az útvonalat. Én pedig enyhe bosszankodással konstatálom, hogy Alpáron a Kapy-kúriát nem néztük meg (mert elfelejtettem, hogy ilyet is olvastam). Művelődéstörténeti szempontból erre az estére tudom visszavezetni életem azon felfedezését, hogy kerékpártúrára tudományos előkészületekkel szabad csak elindulni, miszerint az ember jegyzetet készít minden kívánt látnivalóról.

Note-book: