Gyermekem határainak feszegetése

Phű, de lustává tud a kánikulában válni az ember…! Kókadunk jobbra-balra, nincs erőnk semmihez, amit nem muszáj, azt nem csináljuk meg. Komótosan csordogálnak a napok, egyik felem lusta, a másiknak túrázhatnékja van. Pénteken reggel nagyon elegem lett tunyaságunkból, úgy döntöttem, útra kelünk és punktum! Kristófot megnyugtatom, hogy nem megyünk nagyon messzire, Abaújszántó a cél (az aranyosi és cekeházai kitérőt most még diszkréten elhallgatom előle…).

– … Abaújszántó a XV. században Gönc és Kassa után lélekszámban a harmadik legnagyobb település, mezővárosi rangja volt… – olvasom fel az útikönyvet Kristófnak, reggeli kávémat kortyolgatva, még az ágyban heverészve -, Spongya Bobikám, nekünk ezt látnunk kell! – udvarolok kisfiamnak, felvéve a Nickelodeonnal a versenyt. Mivel látom az arcán, hogy vannak fenntartásai azzal kapcsolatban, hogy nekünk ezt pont most, a 40-50 ^oC-os napokban, és pont biciklivel megtéve kellene látnunk, még további anyai fortélyos trükköket vetek be…

Fél óra múlva készülődünk – ez a drága gyerek tiszteli anyját, és legfőképp anyja agybaját, belátta, csak előre menekvése lehet…

Mikor már Abaújalpárt is elhagytuk (Fantasztikus a tempód! – dicsérem folyamatosan Kristófot), zárójeles szösszenetként közöltem vele, hogy ha már Aranyospuszta mellett haladunk el, kanyarodjunk is be, azt hallottam róla, szép kis település. Váraljától kb. 7 km-re van az erdőbényei leágazás, amelyről szinte azonnal jobbra kell bekanyarodni a faluba. Hát, a puszta szó nem igazán, az aranyos viszont jelzőként tényleg illik hozzá. Bebiciklizzük ezt a hangulatos kis települést; az Aranyos-patak kis hídján átmenve egy szép fajátszóteret elhagyva, hamar megtaláljuk a Simándy emlékházat, melyet anyáék ajánlottak figyelmünkbe. Elolvassuk az emléktáblát: Simándy József élete utolsó éveiben szívesen időzött itt és dolgozott együtt a község katolikus egyházának ifjúságával.  Az emlékházat 2003. szeptember 18-án nyitották meg. Fényképezésem művészi színvonalát igencsak rontja a ház udvarán álló veszett-lila színű busz. Iszunk még egyet – kezd nagyon meleg lenni –, és tovább tekerünk Abaújszántó felé.

A kellemes, hangulatos úton haladva bedobom Kristófnak 2-es számú szösszenetemet, miszerint bekanyarodunk Cekeházára kastélyt nézni, de ne izguljon, ez pici kitérő csak, és egyébként is, 1943-ban Szántóhoz csatolták Cekeházát, tehát olyan, mintha már meg is érkeztünk volna végcélunkhoz. Kristóf sóhajtozásából és nézéséből arra következtettem, hogy közepesen izgul csak, és jólneveltségéből fakadó tapintata akadályozza meg, hogy véleményét kifejtse az anyjáról.

Néhány km-rel az aranyosi bekötőút után, balra, egy igen rossz minőségű utat látunk, amiről a térkép alapján úgy gondolom, az lesz a cekei leágazás. Az útviszony csak tovább romlik, míg megtaláljuk a Patay-kastélyt. Egy teljesen elhanyagolt területre érünk, először csak a kőfalat vesszük észre. Egy földútra bekanyarodva meglátjuk a kastélyt is. Hatalmas nagy, de megrázóan lepusztult állapotban van! Derékig érő parlagfű veszi körül, meg sem tudjuk közelíteni, a bejárata nem is látszik a gaztól, csak nézzük messzebbről – elszomorító, kiábrándító a látvány. A szívem szakad meg ezért a kastélyért. A kúria 1820 körül épült klasszicista stílusban. A parkban (park?!! hol van az már??!) szabadon álló, a két végén és közepén a hossztengelyére merőleges, és az ezeket összekötő tömbökből álló épület. A középső tömb egyemeletes, a többi földszintes, alápincézett. Mellette áll még a nagy melléképülete is. A valahai kastély valahai parkjában egy, az enyészetnek ellenálló gyönyörű, hatalmas platánfa árnyékában eszünk-iszunk, pihenünk egy kicsit.

Felkerekedve már nem megyünk vissza a főútra, az innen Abaújszántóra bevezető zöld jelzésű turistaút biciklivel is járható. Elég hamar – kb. 2 km az út –, beérünk Szántóra. Egyetértünk Kristóffal, hogy milyen király lesz, ha jövőre már km-számlálóval fogunk mérni minden megtett centinket…

Azt már messziről is láttuk, hogy szép fekvésű ez a település, mely 2 hónapja kapott városi rangot (a „Búza-tenger” című képemen az Abaújszántó délkeleti pereménél emelkedő Sátor-hegy és Krakó-nyereg teteje látszik). Beérve tapasztaljuk is, hogy dimbes-dombos kaptatókon fel-le kell bringáznunk, és valahogy eljutni a keresett református templomig, ami nem is olyan egyszerű feladat. Négy templom közül kell megtalálnunk, és a domborzati viszonyok miatt akkora szintkülönbségek vannak, hogy még a tornyok sem látszanak támpontként. Észre sem vettük, kiértünk a város déli végére, ahol szép kis pincesort látunk, mely tanúsítja, hogy a Tokaj-hegyaljai borvidékhez tartozik Szántó. Fekvése és természeti adottságai révén jelentős szerepet töltött be a Hernád-völgy nemzetközi kereskedelmi útvonalának állomásaként. Borát Kassa és Krakkó vásárolta. 1933-ban az akkor még község határában melegvizet találtak, ahol kádfürdőt és termálvízű fürdőtelepet létesítettek. Ez ma is működik májustól szeptemberig, sokan kedvelik, mert az alkáli hidrogénes-karbonátos víz elősegíti a mozgásszervi betegségek gyógyulását.

Ahogy kerekezünk utcáról utcára, sok régi lakóházat látunk, ezek 1820 körül épült népies barokk épületek, de vannak köztük klasszicista lakóházak is. Elmegyünk az ulánus-, vagy kapitány ház mellett. Egykor osztrák katonákat szállásoltak el benne, innen ered a neve. Helytörténeti gyűjtemény látható jelenleg itt.

Miután keresztül-kasul bejártuk Szántót, akkora összesített szintkülönbséggel, hogy azzal már fenn lennénk a Tokaj-hegyen, végre (persze utolsóként) megláttuk a református templomot. Hmm, nagyobb, mint gondoltam. A templom 1751-52-ben épült, északi végén álló homlokzat előtti 28 méter magas tornyával együtt. A 9 x 22 méteres belsejében 648 ülőhely van. A templom barokk stílusjegyeket hordoz magán, famennyezete sík. Míg lefényképezem, Kristóf iszik és piheg felváltva. Arra a hírre pedig, hogy indulunk haza, boldog mosoly jelenik meg arcán. Dél elmúlt, a Nap gyakorlatilag ránk olvad az égről, verejtékben úszunk, tervünket maximálisan teljesítettük, megérdemeljük az ebédet, ami otthon vár bennünket.

Olyan egyszerű lenne velem az élet (sóhajtozna most egyetértőn bólogatva fiacskám), ha egy befejezett program után szépen a legrövidebb úton hazamennénk… De nem! Én a maximalisták maximalistája vagyok, nekem a 150%-os teljesítmény a teljesítmény! Mondtam Kristófnak, a templomot éppen elhagyva, hogy menjünk Abaújkért érinte haza, mert akkor teljesítettük a Szántó-Kér közötti útszakaszt is. Egy kiskorú gyermek pedig nem sok mindent tehet elvetemült anyja mellett, tekert velem, más választása nem lévén.

– Szerintem nagyon szép ez a táj! – próbálkozom lelkesen hangulatjavító szólamokkal.

– Igen anya, csak… – és lehet, jobb, hogy a folytatás hangfoszlányait tovarepítette egy szellőcske.

Abaújkéren az abaújalpári útvonalat irányoztuk meg, hogy ne kelljen feltekerni majd a Mount Barackoson. Csak sajnos ez így még plusz két kilométerrel járt. És a hátralévő szakaszt elég nyűglődve tettük meg. Minden pedagógiai rábeszélő és motiváló készségemre szükségem volt, hogy le tudjuk küzdeni a nagyon lassan fogyó utat hazafelé. Bevallom, Boldogkőújfaluhoz érve már nekem is tele volt a hó… nem, edzőcipőm azzal, aki ezt az egész kerékpár-túrásdit  kitalálta…

Éjszaka, elalvás előtt kicsit magamba szálltam, végiggondolva a mai napot. Lehet, hogy kicsit visszaéltem szülői ’hatalmammal’, lehet, kissé nem voltam korrekt az információk adagolásával.. Azonban úgy gondolom, nem léptem túl a még pont elfogadható határt. Időnként muszáj (az élet minden területén) kicsit keménynek lenni gyermekünkkel szemben, muszáj őket is a teljesítőképességük határáig hajtani, mert csak így tudnak edződni a nagybetűs életre. Lelkiismeret-furdalásom el is múlt, megpusziltam a békésen alvó Spongya Bobim feje búbját, majd én is pillanatok alatt mély álomba zuhantam.

Note-book:

• Boldogkőváralja – Aranyospuszta – Cekeháza – Abaújszántó – Abaújkér – Boldogkőváralja
• kb. 25 km
• kb. 3 óra
• Ketten Kristóffal, 2004. augusztus 6-án, pénteken