Hernádi árvíz

Hazajött Kristóf, élvezzük az együttlétet itthon.

Napok óta vezető hír a médiumokban a hernádi árvíz. Látjuk az objektív és a szenzációhajhász riportokat. Telnek a napok, nem javul a helyzet, csak az újabb lezárásokról hallunk. És ami eddig nem tudatosult bennünk, az most vizes valóságként folyik közöttünk: a szüleimtől elválaszt minket a Hernád folyó..

A helyzet nem sokat változott, de vasárnapra csak úgy döntöttünk, megpróbálunk a szokásos gibárti úton eljutni hozzájuk; nyugtattuk őket, menni mindenképp megyünk, csak legfeljebb majd kerülünk egy nagyot.

A Gibárti hídon nem csak a víz, hanem a bámészkodó–álmélkodó tömeg is lassította haladásunkat. Döbbenetes volt a látvány, mi sem bírtuk megállni, hogy ne parkoljunk le a híd előtti étteremnél, és ne menjünk gyalog fel a hídra. Leírhatatlan látvány fogadott bennünket. Centikkel a lábunk alatt hömpölygött a sáros, hordalékos Hernád, a partja mellett kiépített focipályán csak a kikandikáló felső kapufa sejtetett arra, hogy itt egyébként focizni szoktak.

– Ez most még vízilabda meccsre sem alkalmas – jött az ironikus-szomorú poén több helyről is a tömegből. Átsétálva a hídon előre gyalogoltunk a homokzsákokkal megerősített, szerpentinre felvezető úttesten, feltérképeztem, hogy az elkerülő úton hol fogok majd visszatérni a műútra, aztán visszaülve kocsinkba folytattuk utunkat (Hannibál katonái sem voltak akkora hősök, mint ahogy anyáék fogadtak bennünket a nagy Hernád-átkelésünkből).

Bár az árvíz egyre lejjebb vonult, azt hallottuk, hogy a novajidrányi út még mindig le van zárva Vizsoly felől. Paparazzi-vér öntött el: nekem azt is látnom, fotóznom kell. Kristófot ez a tevékenység abszolút nem izgatta fel, szerinte dög meleg van, és ilyenkor a normális emberek a hűvösben pihennek. Végül (tevehajcsár anyjának köszönhetően) csak bicajra ültünk. Pozitív motivációnként egyfolytában azt fújtam drága kisfiamnak, hogy Vizsoly nincs messze, és a térkép alapján onnan már közel van a folyó. „Poszitif menthal áttitüdöm” igencsak kis hatásmechanizmussal működött, ugyanis Kristóf egyfolytában azt kérdezgette, mikor érünk már oda, és mikor lesz ennek vége..?

Vizsolyból kiérve, egy bukkanón túljutva megpillantottuk a „Hernád-tengert”. Az a közúti híd, amelynek a folyó felett kellene átívelnie, épphogy kilátszik a vízből. Mellette egy IFA-típusú teherautó teteje tűnik ki – vajon eleve ott állt, vagy nem bírt már kijönni a sárból? Mindenesetre nagyon kísérteties, mint a filmekben: a letűnt civilizáció utolsó itt maradt darabja…

Drámai „árvíz-képemet” az idesereglett gyerekek zökkentik vissza a valóságba: ugrálnak a vízben, köveket dobálnak, vízipisztolyoznak, fröcskölnek, mintha csak strandon lennénk. Nekik ez még csak játék…

Akiket elmosott az árvíz, azoknak nagyon nem az. Eddig csak a tévében látva, azt hittem, el tudom képzelni, milyen is… Most, a napokban, testközelből átérezve, azt mondom, el sem tudom képzelni, mit érezhetnek azok, akiknek házuk, egzisztenciájuk, az életük, néhány óra alatt elúszik. Ha belegondolok saját kis szerény vagyonkámba, hogy az most egy szempillantás alatt az enyészeté lenne, és én csak tehetetlenül nézném… Iszonyú, phhh…

Merengésemből Kristóf ráz fel, javaslatot téve arra nézvést, hogy szerinte indulni kellene haza. Dél elmúlt, a nap leolvad az égről, tekerünk haza Váraljára. A Vizsolyi-kőfejtőt elhagyva még egyszer visszanézünk a Hernád-völgyben elterülő tengerré vált folyóra…

Note-book:

Boldogkőváralja – Vizsoly – Novajidrány felé a Hernádig, és vissza
kb. 18 km
kb. 1,5 óra
Ketten Kristóffal, 2004. augusztus 1-jén, hétfőn

[ Intermezzo:

Ezt a fejezetet 2004. december 27-én írtam meg. És milyen kegyetlen fintor… nem, arculcsapás a Sorstól (Istentől?), hogy bekapcsolva a tévét, szinte erre válaszul, olyan árvizet látok, amelyhez képest a hernádi árvíz felfújható műanyag gyermekpancsoló.

Felfoghatatlan! 2004. Karácsonyának másnapján az Indiai-óceánon a Richter-skála szerinti 9,2 erősségű földrengés volt, mely után iszonyatos erejű szökőár (cunami) keletkezett, és mosta el Délkelet-Ázsiát. Thaiföld, Malajzia, Sri-Lanka, Szumátra… Meredten-bénultan szegeződöm a Híradók, a CNN, a BBC elé, és nem tudok felocsúdni… Iszonyat… Bármelyik hollywoodi katasztrófa-horror-sci-fi film ehhez képest Csipkerózsika mese. Keddi jelentések szerint 60.000 halott (és ki tudja, mennyi lesz a végleges szám), milliós nagyságrendű hajléktalanul maradt túlélő; szigetek lökődtek 20-30 méterrel arrébb… Újra kell rajzolni a térképet…

Látom a No Comment képsorokat: segély Ázsiának. Ha így haladunk, lassan az egész emberiségnek kell a segítség… Ezek bibliai jelenetek… Természeti katasztrófák sora évek óta, és nem mindig ilyen távol tőlünk…

Mi még a karácsonyi lázban a bevásárlóközpontokat rohamozzuk meg – (vélt) boldogságunkért. Ott, azok az emberek a segélyszállító helikoptereket rohamozzák meg – az életükért. Mintha a CNN-en keresztül szivárogna be szobámba a Világvége…

A mi jelen léptékeinkben nem vesszük észre, de a jövő száz és száz éveiből visszanézve, korunk AIDS-e, rákbetegsége nem ér fel a középkor himlő, pestis, és más járványaival…? Egyáltalán lesz kétszáz év múlva ember, aki visszanézhetne a mi jelenkori történelmünkre?!

Tényleg előre fejlődik a világ? Gombnyomásra tudok fantasztikus dolgokat megcsinálni (igazából önmagam tudásán és határán túl). Ám ha leegyszerűsítem: tudásom ősember szintű. Gyufa nélkül nem tudnék tüzet gyújtani, ha nem lennének élelmiszerboltok, nekem komoly gond lenne a túlélés… Micsoda látszat-civilizációban élünk (ez az érzés rohant meg a kékedi túrámon is, arról majd később).

Egyetlen kincsem van, ami minden körülmények között ténylegesen az enyém: a szívem-lelkem. Phű, de elcsépelten hangzik… vállalom, hogy demagóg vagyok. Csak két dolog tehet engem Boldoggá, akár az őskorban, akár a XXXVI. század hipermodern társadalmában élnék: ha szerethetek, és ha szeretnek… csak egy szóval, egy pillantással, egy érintéssel…

Már annyit mondták sokan, hogy már közhely lett: rohanunk a vesztünkbe. Egyre csak kizsákmányoljuk bolygónkat, amelyért iszonyatos és végzetes árat fogunk fizetni. Lehet, hogy már elkezdtük..?

Alapjában véve optimista és életigenlő vagyok. De most megrendültem…

És csak cseng a fülemben: „Azért a víz az úr!”