Hirtelen felindulásból újabb 45 km

Bár nem voltak hosszú utak, de akkor is, két egymás utáni napon, 35^oC fokos melegekben kerékpártúráztam. És elégedetten állapítottam meg, hogy bírom, és nincs izomlázam sem! Váó, edződöm…!

Úgy terveztem, ma már hazamegyek Miskolcra, de reggeli kávém után hirtelen ötlettől vezérelve tervmódosítást hajtottam végre: maradok még egy napot, és most átugrom Erdőbényére – legyen akkor három napos túrázásom! Pillanatok alatt össze is kaptam magam, lemerülőben lévő mobilomat és egy kiflit is csak az utolsó másodpercben dobtam be. Megnőtt önbizalommal ugyanis kiszámoltam: ha Göncre – ami ugyanúgy 20 km, mint Bénye – 1 óra alatt elértem, és azon a hosszú túrán alig ettem, akkor nem nagy ügy Erdőbénye sem, két óra alatt sipp-supp meg is járom!

Kigurulva utcánkból délnek veszem az irányt, Boldogkőújfalu, Abaújalpár, húsz perc alatt az aranyosi leágazásnál vagyok. Mondtam én, száguldozom (a jó kis öreg orosz versenybiciklimmel), mindjárt jövök is visszafelé…

Az eddigi kellemes lejtős utam az Aranyos-völgyben enyhe emelkedőbe megy át. Tempóm lassulni kezd, lihegni kezdek, és érezni kezdem combizmom feszülését. De tudomásul sem veszem ezeket a demoralizáló tényezőket. Lenyűgöz a völgy szépsége, hasonló az arkaihoz, csak még-még gyönyörűbb, ha tudnám fokozni pompáját (izzadva a tekeréstől és a hőségtől egy fokozást tudok elképzelni: Gut-Besser-Gösser).

Egyfolytában forgatom a fejem, azt sem tudom, mit nézzek, szívom magamba ezt az isteni levegőt, hallgatom az Aranyos-patak csobogását, úgy érzem, ki akarom szakítani ezt a tájat valóságából, magamba akarom zárni, hogy örökre enyém legyen ez a nyugalom és békesség.

Negyedórája tekerek folyamatosan felfelé a völgyben, számításaim szerint már rég itt kellene lennie a forrásnak, de még sehol! Petrarcai természetimádó gondolataim a földre szállnak, minden erőfeszítésemmel a tekerésre kényszerülök összpontosítani. Diktálom magamnak a tempót, nem engedélyezem a leszállást a bicikliről, szó sem lehet vízivásról és egyéb úri allűrökről. Menni – menni – menni, lüktetem (mert a térképet magam elé képzelve még nagyon messze van Erdőbénye). Mikor végképp azt kezdtem hinni, hogy én bizony rossz helyen járok, egyszer csak jobb kéz felől megpillantottam az Erdész-forrást! Egy nagyon szépen kiépített erdei pihenő, a másik oldalon parkolóhely az autóknak, sőt ott még tűzrakó hely is van – igazi kiránduló-paradicsom! Bejártam a Magas-Tátrát, az osztrák és svájci Alpokat is, de ez a völgy vetekszik azok élményével!

Leparkolok, nekiesem a térképnek: hát, igen, még semmit nem haladtam, ehhez képest fáradt vagyok, és egy kiflim van. Ezt konstatálva csak két falatot eszem belőle, iszom a forrásvízből, és indulok is tovább.

Azért ez a néhány perces pihenő is elég volt lelkivilágom rendeződésére, újult erővel tekerek, hisz a Zemplénben vagyok, nem kell azon meglepődni, hogy folyamatosan emelkedik az út, nem Duna korzós sétára indultam… Hamar elérem a simai elágazást. Nagyon sokan dicsérték, hogy milyen hangulatos a Sima-Baskó út, terveim közt szerepel ennek megtétele is. Lassítok, belesek az útra. Jézus Máriám! Az aztán emelkedik, ahhoz képest ez semmi, nagyon kellemes utam van, egy szavam se legyen…

Nincs is. Mert lihegek és kapkodom a levegőt. Egyre meredekebb, kanyargós szerpentinen tekerek fel. Egyre sűrűbben állok meg azzal az indokkal, hogy gyönyörködnöm kell a tájban, igazából úgy érzem, ha nem állok meg kinyújtózni a lábam, akkor a következő pillanatban szétpattan a combizmom. Már nincsenek magasztos gondolataim és érzéseim a körülöttem lévő természetről, agyam tevékenysége leredukálódik a tekerj-tekerj-tekerj! parancsra.

Azonban egyszer csak a zárt erdei út tágas rétre ér ki, felértem az „Erdőbényei fás legelő Természetvédelmi Területre”. Bármennyire is lóg a nyelvem, egyszeriben minden fáradtságot elfelejtek, gyönyörű a táj körülöttem! Jobbra a hegyvonulatból kiemelkedik a Szokolya (607m), ahogy gurulok tovább, lenn a völgyben elém tárul Erdőbénye látképe! Hát -pestiesen szólva-, nem semmi fekvése van! Nem tudom megállni, hogy ne fényképezzek kettőt-hármat. Tekerek tovább, nem tudok betelni a látvánnyal… Phű, de lent van (és phű, de messze még mindig); tényleg egy hegyet másztam meg, hogy a Hernád-völgyből átjöhessek a Bodrog völgyébe. Szinte hangosan ujjongok, vizes pólóm lobog a szélben, szinte repülök lefelé, alig bírom lefékezni magam a nagy kanyarokban. Felhőtlen örömömet lassan kezdi beárnyékolni az a felismerés, hogy itt viszont nekem majd keményen vissza kell másznom. De a jövővel most még nem törődöm, teljesítményemre büszkén, és boldogan gurulok be Erdőbényére.

Dél körül jár az idő, a kánikula legnagyobb támadását intézi a napon tévelygők ellen, eléggé néptelen is a település. Megtalálom a református templomot, hatalmas fák veszik körbe, előtte Kossuth Lajos mellszobra áll. Letelepszem a mellette lévő padra, kis pihenőt tartani. Eszem pár falatot maradék kiflimből, épp, hogy meg tudom nézni a pontos időt, mobilom le is merül (még, jó, hogy itt van térerő, fenn a hágóban nem volt, bár már itt sem megyek vele semmire). Én, a XXI. század fogyasztói társadalmába asszimilálódott ember most hirtelen nagyon magányosnak és számkivetettnek érzem magam. A telefonom nélkül megszűnt a külvilággal való kapcsolatom, nincs pénzem, nem tudok kaját venni (utólag vallottam be magamnak, hogy éheztem), innivalóm csak akkor van, ha találok köztéri kutat, ha a visszafelé rám váró hegyre gondolok, akkor elérhetetlen messzeségben vagyok az otthontól… Ajaj, ha ebbe a gondolatsorba engedem magam tovább belemerülni, akkor megkövülten itt maradok, és belőlem is turisztikai látványosság válik: „Kedves utasaink, balra nézve megtekinthetik egy ismeretlen alkotó ’Az ember, aki elbizakodottan indult a Természetbe’ című egész alakos ülőszobrát”.

Felálltam, szó szerint (is) megrázta magam, és indultam, hogy megnézzem a tervezett látnivalókat. Először is, itt van azonnal a templom. 1786-91 között épült fel copf stílusban, a belső berendezése is ebből az időből való. Nagy a templom – a körülötte magasodó fáktól alig tudom lefényképezni –, 30 méter magas a tornya, keleti vége félköríves záródású. Erdőbényét vallási szempontból mindig megosztottság jellemezte. Templomos hely lévén, szerepelt az 1332. évi pápai tizedjegyzékben. A XVI. századig református volt, aztán Báthory Zsófia 1671-ben katolikus hitre térvén elvétette a Rákóczi-birtokokon lévő református templomokat és visszaadta a katolikusoknak. Ennek hatására építették fel aztán ezt a templomot, amelyet körbecsodáltam, és most búcsúzva tőle tovább kerekezem.

Pincesor mellett visz tovább az utam, aki nem tudja, a településen járva az is ki tudja találni, hogy a hegyaljai borvidék egyik szép részén van. A Vörösmarty utcában megtalálom a volt Budaházy-Fekete kúriát, mely a XVII. században épült kora barokk stílusban. A XXI. század legelején pedig, amint látom, szépen rendbe hozták. Magántulajdon, hatalmas kőfal veszi körbe, alig lehet valamit látni belőle, szerencsére a rá merőleges utca hirtelen emelkedik, így az útról van egy kis rálátás az épületre. Szép, ezt ennyiből is meg lehet állapítani.

Maga Erdőbénye dimbes-dombos területen fekszik, le-fel gurulok-mászom utcáról utcára, pedig az erőmet tartalékolni akartam itt, úgyhogy a Szirmay kastélyt nem keresem tovább, mert a Kolera oszlopot feltétlenül meg akarom keresni. Annyit tudok róla, hogy a település feletti dombon áll, szóval kérdezősködnöm kell, hogy minél hamarabb rátalálhassak. Gyors, nem reprezentatív közvélemény-kutatásom alapján megállapítom, hogy az idősek kapásból tudják, hol van, sőt, az egyik aranyos nénike még történelmi hátteret is szolgáltatott nekem. Türelmesen végighallgattam, nem volt szívem lelombozni lelkesedését – azzal, hogy én ezeket tudom, hisz utána olvastam –, még akkor sem, ha ezzel az én nimbuszom csökkent előtte, hogy én nem amolyan ’vakvilágba bele’ kerékpározó vagyok, hanem kulturista (Benedek István szavával élve).

Megköszönöm a szíves tájékoztatást, és tekerek tovább (a Tolcsva felé vezető utat kell megtalálnom). Igen, tudom, hogy a település milyen régóta lakott hely. A leletek tanúbizonysága szerint már a római korban is lakott volt. A község sokáig két részből állt, Mező- és Egyházasbényéből. A XX. század első felében a település területéhez tartozott Erdőbénye-fürdő és a Liget-major is (ez utóbbin keresztül kerekeztem át). Napjainkban a község gazdaságának fő meghatározója a szőlő- és bortermelés.

Elértem a falu szélén található temetőt, lekanyarodtam jobb kéz felé az előtte lévő utcába. Addig kacskaringóztam, míg bal kéz felől meg nem pillantottam végre az első leágazást. Az elmondás alapján jó helyen járhatok: földút a szőlők között. Ez az! Lelkesedésemet kissé megtörte, hogy olyan meredek és kátyús, rossz minőségű utacska ez, hogy tolni kellett a bicajomat. Az autómmal fel sem mernék ide jönni, sajnálnám szegényt, hogy csavarjaira ráznám szét (ez nem az autónak, hanem az útnak anti-reklám). Hát, istenem, én sem vagyok komlett, gyűjtöm az erőmet a hazafelé útra, és akkor még külön hegyeket mászom meg egy oszlop kedvéért. Kíváncsi vagyok, előttem ki és mikor volt az az elvetemült turista, aki felmászott ide – zsörtölődöm magammal szemben, kerékpáromat tolva. Végre megpillantom a Kolera – oszlopot! Bár a murvakővel terített, téglából körbe rakott talapzatát pár éve készíthették, maga az oszlop kopott, alig lehet elolvasni rajta az írást, homloklapjában a faragott címer is kopott, sérült. A hasáb alakú lábazat fölött tagozott párkányon ugyancsak hasáb alakú törzs látható, amelyet csonkakúp alakú obeliszk koronáz. A vésett felirat:

“A / COLERA / GYÁSZ EMLÉKÉRE / MELLY / 1831I^K ESZ:BEN / JUL. 6 TÓL 12^K SEP.RIG / E=BÉNYE / VÁROSSÁBÓL / 203 / HALANDOKAT / TETT / ÁLDOZATTYÁVÁ.”

Bizony, milyen pontosan el tudta nekem mondani idegenvezető nénikém, hogy az 1831. évi kolerajárvány erdőbényei 203 áldozatának emlékére emelték 1832-ben. Pár pillanatra megállok előtte, és főhajtással adózom emlékük előtt. Lefelé indulva még megállok egy kis tájfotózásra. Szívembe zárom Erdőbényét minden élményével, szépségével együtt, és keménységgel felvértezve magam a nagy útra, elhagyom ezt a csodaszép települést. A szőlős dombok mellett még megy a tekerés, az Alsó ligeti emelkedőhöz érve már meg-megállok lihegni, a szerpentines meredek kanyaroknál elfogy minden erőm, bizony tolom a kerékpárt. Még így is lassan haladok, fizikai fájdalom a bicikli súlyát is tartani, nemhogy tolni felfelé. Valahol mélyen érzem az éhséget, amit ki sem merek mondani, szomjas vagyok, de nem lehet percenként inni, ahhoz két lábon járó kútnak kellene lennem, folyik rólam a veríték, szinte fáj a fejem a kegyetlen napsütésben, hiába van rajtam fehér sapka… és egyébként is… kis Vuk vagyok… Eleinte csak mosolyogtam magamon, de nem haladva, kicsit kezdenek nyomasztó érzéseim lenni. Szédelgek a melegtől és az éhségtől, alig jár erre egy-két autó, a kutya se venné észre, ha az út szélén feküdnék elterülve. Az a nagy ritkán erre tévelygő kocsi pedig olyan, hogy azok inkább ne is vegyenek fel, meg ne álljanak megkérdezni, hogy hová, hová, szép hölgyem? Nincs telefonom, hogy szóljak, ha tényleg történne velem valami. Úgy érzem, soha nem fogok felérni a hágó tetejére. Elvesztettem időérzékem, fogalmam sincs, mennyi lehet az idő. Bényén egy órácskát tölthettem el, egy óra körül indulhattam vissza, viszont nem tudom, mióta vánszorgok itt fölfelé. Átértékelem magamban, hogy húsz és húsz km között micsoda különbségek lehetnek – egy kis gönci „vízszintes túrát” összehasonlítva ezzel a hegymászással. Bárhová indulok el, a túlélő csomagnak meg kell lennie: napsütés-eső, meleg-hideg, éhség-szomjúság ellen fel kell készülni. Nem beszélve arról, hogy ha ez a kor adja azt a vívmányt, hogy bárhonnan tudok telefonálni, akkor, ha szükséges, tényleg tudjak. Ezekben a percekben (utolsó erőfeszítéseim közepette) hirtelen nagyon tisztelem a Természetet; amit fiatal koromban gyalogos turistaként nagyon tudtam a Tátrában és az Alpokban, most átérzem, hogy mindaz vonatkozik az „én kis Zemplénemre” is.

Elképzelhetetlen hosszú idő múlva, mikor már végképp elkönyveltem, hogy nemigen érek én már haza, felértem a Magyar-rétre, összerogytam a parkolónak kialakított tisztáson, és percek kellettek, míg az ájulás széléről vissza tudtam magam hozni, míg le bírtam erőltetni a maradék kiflimet, és inni bírtam pár kortyot. És a tény, hogy nem hagytam el magam, még ha tolva is, de végigküzdöttem az utat eddig, akkora erőt adott, hogy perceken belül felpattantam bringámra, és hajtottam tovább az Aranyos-völgyben.

Hamarosan kikanyarodtam Abaújalpár felé az útra, itt szinte már otthon éreztem magam. Hatalmas nyugalom és elégedettség öntött el. Nem tudom, hány óra lesz, mire hazaérek – no, nem két óra alatt jártam meg, ahogy én azt naivan gondoltam –, de annyira elégedett vagyok magammal!! Ez már tényleg hegyi kerékpározás volt, ez már tényleg olyan teljesítmény, amire igazán büszke lehetek.

Boldogkőújfalut elhagyva az fogalmazódott meg bennem, hogy az utóbbi fél év kedélybeteg lelki állapotomra el sem tudok képzelni jobb gyógyírt, mint ezt a fizikai tevékenységet, ami fegyelmet követel, erőt, tartást ad, hitet, hogy mindent le tudok győzni! Soha jobb évben nem állhattam volna neki kerékpártúrákat tenni, mint idén. De lehet, hogy fordítva van, és az nem véletlen, hogy pont ebben az évben teszem ezt, és nem két évvel ezelőtt tört rám ilyen vágy..?

Mire eldönthettem volna a kérdést, hogy lelkiállapotunk határozza meg tevékenységünket, vagy tevékenységünk befolyásolja lelkiállapotunkat, addigra büszkén begurultam Váraljára, és boldogan rogytam le kertünk fenyőfáinak árnyékába. Az órára nézve pedig hosszú percekig nem akartam elhinni, hogy két óra múlt tíz perccel…

Note-book: