Legyőzött a kánikula

Tombol a kánikula, benn a városban a panelrengetegben elviselhetetlen. Elegem is lett (nem kell megrémülni, nem eszperente nyelven fogom folytatni!) Miskolcból, csábított az egy hete nem látott kerékpárom, így aztán szombaton kimentem Váraljára…

Már délután 4 óra, és még mindig 35^oC van. Ülök a teraszon az árnyékban, és azon elmélkedek, milyen szörnyű is lehet az embernek ebben az időben róni a kilométereket, látom lelki szemeim előtt a szerencsétlen turistát, ahogy szédeleg biciklijén ülve… Ám ha kerékpártúrázni akarok, a forróság nem lehet kifogás, hisz a nyár erről szól, ha ez nem tetszik, akkor járjak télen gleccser-kerékpározásra, ott nem fogok izzadni…

Elmerengésem végeredményeképpen úgy döntöttem, hogy a „Hot-Nyárra” kiváló akklimatizálódás lesz, ha átugrom Hernádcécére, pontot téve egy héttel ezelőtti túrám végére.

Hamar eljutottam a Fakeresztig, most megállás nélkül továbbhaladtam. És végre megláttam, mi van a nagy Balkanyaron túl! Nos, ad1, továbbra is iszonyatosan rossz minőségű út; ad2, jó meredek szerpentin le, a Hernád-völgybe; ad3, egy hete nagyon közel voltam Hernádcécéhez; de ad4, múltkor, a több mint 40 km után nem bírtam volna itt visszamászni. Mire legurulok a faluba, úgy érzem, puhára is főttem, lehet tálalni… De legalább olvad hasamról a zsír, próbálom magam felvidítani félájultságomban.

Hernádcéce két kisközség (Alsó-, és Felsőcéce) egyesítésével született 1950-ben. (A műút Felsőcéce felől közelíti meg a települést.) Ez is a királyné által telepített 10 német falu egyike volt. Össze kellene már számolnom, hányadiknál tartok a tízből, lassan bejárom a királyné falvait. A története során többször is elpusztított falu lakosai gyakran kerestek menedéket a közeli mocsarakban, de a veszély elmúltával újra meg újra visszatelepültek lakóhelyükre. Hm, ez igen, ez kitartás, ez lokálpatriotizmus! A lakosság régen is, ma is mezőgazdasági foglalkozású.

A Zempléni útikönyvből én a felsőcécei református templomról olvastam, az most az úticélom. Ahogy bekanyarodom a településre, szinte azonnal meg is látom (jaj, de jó, hogy nem kell messzebbre menni!). Kis domboldalon áll, kőfallal van körbevéve. Körbejárom, szép, tetszik, több felől is lefényképezem, kedvenc művészi témámmal, a „szemben a szikrázó napsugár”-ral is próbálkozom – majd előhíváskor kiderül, sikerült-e. A 12 méter magas, nyugati homlokzati fatornyocskáját örökítem meg így. Ebben a toronyban nincs harang. A két harang (az egyiket Diósgyőrben öntötték 1922-ben – nem tudja kihagyni ezt az információt diósgyőri szívem!) a templom mellett álló fa haranglábban található. Maga a templom gótikus stílusban épült a XV. században, ma műemlék. Sajátos, téglalap alaprajzú épület, teteje kontyolt. Déli oldalán (ezt is lefotózom természetesen), három, rézsűs támpillér látható, közöttük két román jellegű, félköríves záródású ablak.

Nem messze öreg nénikék ücsörögnek egy ház előtti lócán, csodálkozva nézik ezt a világ végére idecsöppent fehér siltes sapkás, két keréken szállingózó UFO-szerűséget. Rajtam kívül teremtett lélek sincs az utcán, nemhogy a tűző napon. Nekem sem kívánja egyetlen porcikám sem, hogy végigbiciklizzem most ezt a két községet – megígérem magamnak, hogy még megnézem majd Felsőcécén a Fodor kastélyt, Alsócécén pedig a másik református templomot. De most irány hazafelé, rekkenő forróság van!!

Tekerés – tolás – álldogálás az árnyékban – vízivás – tekerés – egyre nagyobb lihegés…

Már majdnem a Boldogkői várnál tartok, nosztalgiázom a gönci túrámon. Akkor ez a cécei kitérő hiányzott a teljes terv megvalósításához. De akkor e nélkül, most pedig pont ezzel a kicsivel vagyok büszke magamra! Fizikai teljesítőképességemet valamivel mindig kijjebb tolom: egyszer a távolság, másszor a szélsőséges időjárás. És most kifejezetten azt érzem, hogy több vagyok ezáltal!

Rendeződik gondolati világom is, kezdenek helyére kerülni a gondok bennem. Tényleg átélem most a közhelyes, de nagy bölcsességet: ép testben ép lélek. Érzem, nem csak fizikailag, lelkileg is erősödöm.

Még ma sem vagyok túl igazán a majd’ tíz évvel ezelőtti önmegsemmisítő csalódásomon, és egy fél éve villámcsapásként sújtott agyon egy másik. Amikor szembesültem azzal, hogy eldobtak, képtelen voltam tudomásul venni, egyszerűen nem tudtam elhinni. Minden pillanatomat ez kötötte le, minden gondolatom e körül forgott, nem volt se éjjelem, se nappalom. Környezetem zörgetett egy idő után magamra zárt kalitkámon: mi van velem, csak fogyok-fogyok, testileg-lelkileg. Próbáltam kitörni önsanyargató izoláltságomból, de akkor a tehetetlen düh tört fel belőlem, dühös voltam magamra, Rá, de leginkább a körülményekre: miért kellett ennek így történnie?! Aztán később beszéltünk egymással, de ki-ki csak a saját szemszögéből megélt fájdalmát, sérelmét sorolta. Alkudoztam: mit tegyek és mit ne ahhoz, hogy olyan legyen, mint ezelőtt..? Ám rá kellett ébrednem, hogy nem megy, mert a doktrínákba lefektetett kapcsolatok nem életképesek. Mély depresszióba zuhantam…

Lám, ahogy most így végiggondolom, Elizabeth Kübler-Ross által leírt, halálhoz vezető stádiumokat élem át. Igen, a mélységes csalódás a lélek halála. Boldog lehet, aki még nem csalódott soha – ő még nem rendült meg totálisan önmagában.

Már többször hittem azt, hogy sikerült kimásznom a depresszióból, ám egy nem érünk rá beszélgetni, nem tudunk találkozni, vagy pont egy beszélgetés hatására mindig visszaestem… De… (talán) lassan már csak túl vagyok rajta. Talán már a végső stádiumba, a belenyugváshoz értem…

Most minden egyes kerékpártúra egy gyónás, egy feloldozás… egy megváltás nekem…

Mielőtt befordulnék az utcánkba, meg kell előznöm egy lovas szekeret.

Ne fuss olyan szekér után, mely nem akar felvenni – jutott eszembe nagyanyám ősi figyelmeztetése (a tovazörgő szerelemből az értetlenségbe lökve, összesározódott lélekkel már megint a Miért?-re keresve a választ)…

Note-book:

Boldogkőváralja – Hernádcéce, és vissza

kb. 11 km

kb. 1 óra

Egyedül, 2004. július 24-én, szombaton