Nyárzáró – tanévkezdő

Ezen a nyáron még feltétlenül szerettem volna Sima – Baskót megjárni. Ütemtervemet először egy rendkívüli, előrehozott tanévnyitó értekezlet (a városban zajló iskolaösszevonások miatt) húzta át. Aztán napokkal később úgy tűnt, mégis sikerül, ám egészségügyi nehézségeim miatt mégsem valósult meg programom úgy, ahogy szerettem volna…

No, de ne rohanjunk ennyire előre, még szombat reggeli kávézásom közepette (természetesen ágyban, mint egyetlen kényeztetésem) azt látom, minden úgy lesz, ahogy én azt kigondolom. Forgatókönyvem a szokásos: kávémat kortyolgatva útikönyvet, térképeket bújok, haditervet készítek, lélekerőstő gondolatokkal spannolom magam az erőpróbára. Aztán a megszokott rutinnal összepakolom hátizsákomat, és már gurulok is ki az utcánkból.

Még friss, hét eleji két napos túraemlékemmel a hátam mögött azt mondtam magamnak: egy Aranyos-völgy megtételének most már a teljesítményszintem alsó határának kell lennie – gyorsan végig kell odáig tekernem. Boldogkőújfalu, Alpár, percek alatt az elágazás, már a völgyben hajtok, szuper vagyok! És ahogy több évi magashegyi síelés után rácsodálkoztam bánkúti kezdő pályámra, most ugyanúgy álmélkodom: ezen az úton szenvedtem annyit?! De hisz ez vízszintes! Sőt, egy Kéked után gyakorlatilag mozgólépcső, humorkodom magamban. És mosolyogva, vidáman egyéni csúcsot állítok fel: 36 perc alatt kapunktól az Erdész-forrásnál vagyok!

– Eh-hez fa-han-ta-hasz-tihi-ku-hus… – fújtatok azért a padra leülve. Aztán iszom a forrásból, egy férfi átengedte nekem pár percre. Itt ugyanis megvalósul a mondás: ide úgy járnak az emberek, mint a jó kútra. Van, aki 4-5 db 30 literes műanyag ballonnal sorakozik ide. Gyógyító csodavíz, mondják. Hiszek én is az erejében, de elég, ha iszom belőle, és feltöltöm a kulcsomat, az erő többi részét magamból merítem.

Indulok tovább, hamar következik balra a simai elágazás. Néhány tíz métert haladok, aztán bosszankodva kell tudomásul vennem, hogy a kerékpáromon felállva sem bírom magamat fölfelé lendíteni a meredek hegyoldalon. Tolni kényszerülök a bringát, ami igen zokon esik önérzetemnek – elszoktam én már ettől. Időnként felülök a bicajra, próbálok tekerni, de nagyon meredek, és mielőtt visszafelé legurulnék, vagy elszakadna a lánc a nem váltható és az ehhez nem megfelelő sebességfokozat miatt, leszállok újra és újra, és tolom.

Hm… gyalogtúrázóként, egy drótszamárral megspékelve, sétálok be Simára. Viszont meseszép! Az idevezető utamról csak szenvedéseimet ecseteltem, így nem tudtam leírni a völgy festői szépségét. Nem baj, a száraz szavak úgysem tudják visszaadni, ezt személyesen látni kell. Körös-körül csak hegyek, nagyon fenséges környezet! Sok helyre mondtam, hogy ékszer, de akkor most megtaláltam a gyémántot. A kis településen már tudnék száguldozni, de most azért haladok lassan, hogy élvezhessem a látványt. Nagyon szépen felújított, modern, de hagyományát megőrzött, gondozott házak mindkét oldalon, tényleg, mint egy osztrák üdülőfalu.

Itt időznöm kell egy kicsit, hogy betelhessek szépségével. A falucska központjában egy fából épített, fedett, virágos pihenőhelyen letelepszem egy asztalhoz, és falatozom. Szinte hallom a Csendet, végtelen nyugalom árad szét bennem, ralaxálok, feltöltődöm, és olyan különleges boldogságot érzek, amit csak a természetben lehet átélni. Összepakolok, természetesen fényképezek, aztán nyeregbe ülve folytatom utam. Újra emelkedni kezd az út, Simáról kiérve kifejezetten meredekké válik. Nem vagyok egy nyafogós típus, ám most egyáltalán nem vagyok formában fizikailag. Az is bomlasztó hatással van rám, hogy az aranyosi elágazástól gyakorlatilag végig toltam a biciklit.

Sima után aztán nem sokkal, minden erőm elhagyott, és mint Karinthy rossz tanulója, én sem jutottam el ama „felsőbb osztályba”; ő a negyedik, én pedig a Baskó végtelenbe. Visszafordulok. Tekerek át újra a kis üdülőfalun, megszégyenülten, mint egy bukott deák, hogy nem tudtam teljesíteni kitűzött célomat. Az embernek tudnia kell, hol az ésszerűség, és a felesleges hősködés határa, próbálok magamra kis vígságot erőltetni. „Édes szülém” szerint egyébként is tipikus kos vagyok, aki hajlamos fejjel rohanni a falnak – na, most bizonyítottam, hogy azért szorult belém racionalitás is…

Elköszönök Simától, megígérem neki, hogy visszajövök még. Mintha bobpálya lenne az út, úgy zúgok lefelé, a kanyarokban alig tudom magam lefékezni, hogy ki ne sodródjam, észre sem veszem, már újra az Aranyos-völgyben vagyok. Tempómat visszaveszem, nem akarok nagyon hamar hazaérni. Hiába nyugtatgattam magam, a frusztráltság bennem maradt: ez az első eset, hogy nem teljesítettem kitűzött célom. Mindegy, ott így döntöttem, kész, ez van…

Akárhanyadjára jár az ember az Aranyos-völgyben, látványa újra és újra elragadó. Most mégsem tudok igazán ebben elmerülni. Napok óta gondolataim előbb-utóbb ugyanahhoz a kérdéshez kanyarodnak vissza. Egész pontosan három napja történt velem, ám még idő kell hozzá, hogy teljesen felfogjam, és napirendre térjek a történtek felett. Az ambivalencia teljes tárháza kavarog bennem. Egyik pillanatban büszkén mosolygok, a következő másodpercben megrémülök, és páni félelem fog el, hogy én inkább visszacsinálom az egészet. Egyszerre vagyok magabiztos és kishitű, bátor és gyáva, okos és buta, alkalmas és alkalmatlan… Három napja vezetői kihívás elé állítódottam, amit rövid gondolkodás után elfogadtam…

És onnantól kezdve ez folyamatos önvizsgálatra késztet. Képes vagyok-e arra a feladatra, tudok-e szervezni, irányítani, tudok-e összefogni embereket és munkát, vannak-e vezetői képességeim? Erőt és hitet az adjon – magyarázom magamnak –, hogy akik megválasztottak, nem véletlenül döntöttek így, ők olyannak ismertek meg, hogy alkalmasnak tartanak, hisznek, bíznak bennem. Akkor én is bízom magamban. Ígérem nekik itt és most, hogy legjobb tudásom szerint igyekszem végezni a munkámat. És magamat ismerve arra is törekedni fogok, hogy a legjobb tudásom folyamatosan gyarapodjon….

Lassan eltelt a nyaram, kerékpártúráim válaszok is lehetnek bizonytalanságomra, félelmemre. Hisz megmutattam – elsősorban önmagamnak –, hogy van akaraterőm, kitartásom, nem adom fel, amibe belekezdek (Baskótól most tekintsünk el), nagyon tudok küzdeni. Fizikumom már bizonyított, akkor képes leszek mentálisan – lelkileg is!!

Már kikanyarodom a főútra, elhagytam Abaújalpárt, mindjárt otthon leszek. Milyen furcsa… Bizonyos történések milyen gyökeresen meg tudnak magunk körül és bennünk változtatni minden érzést, lelkiállapotot. Eddigi útjaimon annyira más kérdések, lelki fájdalmaim, érzelmi, kapcsolati kudarcaim foglalkoztattak. És most azok hirtelen, huss, mélyre szálltak…

Több mint egy óra múlva, Baskó felkeresése nélkül, könnyedén megtéve 23 km-t, megérkeztem haza. Betoltam jó öreg kerékpáromat kapunkon. De ez már nem a kis faléces, nyikorgós kapu, hanem más, mint eddig. Ezzel belépek egy új, ismeretlen Világba, ahol megmutathatom, milyen értékek rejtőznek még bennem… Életemben átmentem már néhány rettenetes mélységű válságon. És visszagondolva, mindig volt valami helyzet, amit meg kellett oldanom – ami kihúzott feneketlen poklom legaljáról…

Igen, most a Kapuban egy pillanatra Ő jelent meg előttem…

Ha Isten bezár előttünk egy ajtót, mindig kinyit helyette egy másikat…

Note-book:

• Boldogkőváralja – Sima, és vissza
• kb. 26 km
• kb. 1,5 óra
• Egyedül, 2004. augusztus 21-én, szombaton