Pálnak

Nyári biciklizgetéseim fokozatosan komolyodtak kerékpártúrákká. Fokozatosan tolódott ki teljesítményem csúcsa is, kilométerben, órában, vagy éppen időjárási körülményben. Az aktuális túrámon mindig úgy éreztem, most elképesztő voltam, aztán a következőn visszagondolva már mosolyogtam magamon, miért is voltam oda annyira magamért.

A mai napon is olyan túrára készülök, amiről már most úgy gondolom, ha sikerül végigcsinálnom, akkor fantasztikus vagyok. Alakuló profizmusomat mutatja, hogy nagy tisztelettel és alázattal vágok neki a Természetnek; gondoskodom mindenről: enni-innivaló, feltöltött mobiltelefon, kis pénz, sapka a tűző nap ellen… nos, esőkabátom továbbra sincs… de úgysem fog esni!

Tíz óra körül sikerül menetkésznek lennem. Tehát hőség szempontjából megint a legtiltottabb órákban megyek. Ha felkelnék 5 órakor, mostanra érnék vissza. Igen, csak az én biológiai órám annyira nem így jár! Éjszaka szeretek sokáig fennmaradni, úgyhogy a kakasok hajnalban kíméljenek. Annyira még nem lettem sportember, hogy egy kerékpártúráért hajnalban kipattanjak az ágyból. (Lehet, hogy jövőre ezt is megteszem, ki tudja..?)

No, de ma idén van, és az éjszakai bagoly a délelőtt közepén nekiindul hosszú útjának, frissen, üdén tekerve ki déli irányban Boldogkőváraljáról. A falu végén lévő kis híd felé közeledem, mikor a Téka táborba vezető útról ifjú csapat kanyarodik ki. Hátizsákkal felszerelkezve, palettával a hónuk alatt vonulnak – gondolom, valami festői szépségű helyre, hogy megörökítsék a táj varázsát…

Hm… Az én rajzkészségem megrekedt a tíz éves gyermek szintjén… Bár azért vizuális önkifejezésem nekem is van, beképzeltség nélkül mondhatom magam amatőr fotósnak.. De azért irigylem azt, aki tud rajzolni, festeni… elmerengek… hm…

Az ismert Arckép, mely hosszú évek alatt megfordult a világ összes galériájában, F.hó 8-án az Őt megfestő és azóta is legjobban Őt imádó alkotóját váratlanul eldobta magától… Volt már ilyen…

Abaújszántóról kiérve, Tállya felé tekerve, egy meredek emelkedőn lihegve eszmélek elszabadult gondolataimból. Idáig úgy elszáguldottam, hogy észre sem vettem, most azonban kezdődik a komoly tekerés. Kellemesen kanyargós úton haladok, bal kéz felől szőlőshegyek végig, a tállyai borvidéken járok. Aki már ivott tállyai bort, annak nem szükséges ecsetelnem ízletességét, aki még nem, annak azt tudom mondani, hogy vetekszik a tokaji bor finomságával.

Már Rákóczi Ferenc is a legjobban, az ún. színlelt tállyait szerette, és a tállyai borokból mindig vitt magával hosszabb utazásaira két pincetoknyit (azaz kb. 8 litert), nemegyszer felhasználva diplomáciai sikerek elérésére a fenséges nedűt. Rákóczi kínálta meg XIV. Lajos francia királyt is, amire a Napkirály így szólt: Ç est le roi des vines et le vins des rois – azaz, amit magyarul biztos sokan ismernek: Ez a királyok bora és a borok királya. 1562-ben a tridenti zsinaton Draskovics bíboros, kalocsai érsek tállyai borral kínálta meg II.Gyula pápát, aki kortyolgatva megjegyezte: Summum pontificem Talia vina decent – Tállyai bor illik a pápa asztalára.

Útvonalam egy darabig a Szerencs-Hidasnémeti vasútvonal mellett halad, majd újra szétválunk. Én bekanyarodom Tállyára, a vasúti pálya pedig kikerüli az Akasztó-dombot. A domb neve onnan ered, hogy Tállya 1810-ben gyújtogatás következtében porig égett, és a bűnöst a helyiek ezen a magaslaton akasztották fel. A XIX. század ezen túl is fekete évszázad volt a város történetében. A település többször is leégett, 1831-ben itt is pusztított a kolera. Tállya egyébként már az őskorban lakott hely volt. A fáma szerint Árpád vezér a honfoglalás idején egy magaslaton megállva, a szép környéket meglátva így szólt: Ma ád Isten szerencsét e tájon rátok, Ond és Tarcal vezérek. E mondatból valamennyi környező település neve kiolvasható oly módon, hogy Ma ád – ból lett Mád, a szerencsét-ből Szerencs, a tájon-ból Tállya, a rátok-ból a Rátka, a vezérek nevéből pedig Tarcal és Ond. Még az Isten nevét öröklő Isten-hegy is itt magasodik a közelben…

Már a város utcáin kerekezek, 1 óra alatt értem ide, szűk 20 km megállás nélkül – szerintem nem rossz. Egy árnyékos helyen megpihenek kicsit, iszom és megnézem látnivaló listámat, bőven van mit nézni, pedig ez már szelektált felsorolás. A templommal most szerencsém van, hamar meglátom a tornyát. Házak közti árkádokon keresztül közelítem meg. Nyugati oldalról, a torony felől nézem meg, és fotózom le. Kerítéssel és fákkal körbevett, de lényege, a különleges tornya így is jól látható: az órája alatt körerkély fut körbe a tornyon. A reformátusok 1753-55 között építették barokk stílusban, torony nélkül a templomot, 1826-27-ben emelték a nyugati homlokzat elé a 35 m magas tornyot.

Tekerek is tovább, mert még rengeteg minden vár rám. A Rákóczi utcában vagyok már, két kastélyt is keresek. Befordulok egy nyitott kapun. L alaprajzú épület, általános iskola, stimmel, megtaláltam a Maillot-kastélyt, mely barokk stílusban épült az 1720-as években. A Rákóczi birtokok elkobzása után a kastély a regéci uradalom mindenkori birtokosáé volt, így került a Maillot család birtokába. Az árnyas parkját most én veszem birtokba, letelepszem egy padnál, és megeszem egyik szendvicsemet.

Jóllakva (még csokit is ettem! – Erdőbényéből tanulva) biciklire pattantam, de azonnal szállhattam is le, mert a kastély melletti következő ház a Rákóczi-kúria. Idefelé jövet túlmentem rajta, mert az utcafrontról szerényen csak három pinceablak és három egyszerű szobaablak látszik. Viszont kizárásos alapon csak ez lehet. A nyugati oldalán külső, árkádos, fedett lépcsőfeljáró látható. Innen lehet legjobban fényképezni is. Az épületet a XVII. században valószínűleg Lorántffy Zsuzsanna építtette, késő reneszánsz-kora barokk részletekkel. És amit Cekeháza után olyan öröm látni: felújítás alatt áll a kúria!

A turistatérkép írja, hogy számítások szerint Tállyán van Európa mértani középpontja, melyet 2000-ben egy fából faragott madár szoborral jelöltek meg. Hát, én már ungot-berket bejártam, de madarat nem találtam. Gyönyörű pincészeteket láttam, bort kívántam, (refrén:) de madarat nem találtam. A nagy tekergésben ki is keveredtem a városból. A főútra felkanyarodó út előtt egy kis körforgalom van kialakítva, ahol egy nagy tájékoztató tábla van felállítva. Ez igen! Ilyenre van szüksége a világjáró turistának! Áttanulmányozva lelombozódik vidámságom – a térkép szerint ott mentem el a famadár mellett. Hát, most nem megyek vissza, majd esetleg hazafelé bekanyarodom (magamat ismerve ez egyet jelent azzal, hogy tutkó meg fogom keresni azt a fakakadut!).

Nosza, akkor most hajtsunk tovább! Néhány perc múlva valami kezd nem tetszeni nekem. Ez olyan ismerős út… Nos onnan, hogy mentem már erre, csak éppen Mád felé. Igen ám, azonban Rátkára tartanék! Megállok az út szélén, körbenézelődés, térképnézegetés – egyértelmű, nem jó irányba tartok. Visszafordulok, végre megvan a jó út, száguldom, már itt a vasúti átjáró, oh, ezt a szakaszt most élvezem, egyenes, lejtős útvonal vezet Rátkára.

Szép fekvése van ennek a településnek is, a Szerencs-patak völgyébe, a Koldu-patak mellé települt. A történelmi Tokaj-hegyaljai borvidék jelentős községe, melyet a Zemplén erdővel és szőlőkkel borított vulkáni kúpjai fognak közre. Az Árpád-korban az Aba-nemzetség birtoka volt. A Rákóczi-szabadságharc viszontagságai miatt elnéptelenedett faluba Trautschon hercegi család 1745-ben németeket telepített be. Rátka a szabályos alaprajzában és népi építészeti jegyeiben is őrzi a sváb hagyományokat. Most gurulok el éppen az Iskola téren a német nemzetiségi tájház mellett. Ez az épület 1824-ben épült, a régi német parasztházak berendezését és népviseletét mutatja be.

Végigjárom a hosszú főutcát, ám nem találom, amit keresek. Nincs mese, kérdezősködnöm kell, ami nem is olyan egyszerű ezen a rekkenő hétvégi napon, ugyanis még nem sok embert láttam az utcákon. Kitartásomnak azonban meg lett az eredménye: itt állok az Emlékmű előtt, melyet az államalapítás ezredik évfordulójára állítottak. Az általam előzetesen látott képről nem derült ki, hogy ez egy nagyon kellemes, árnyas parkban található. Fényképezgetés után leülök az előtte álló padra, és ebédem (egy zsemle) majszolgatása közben elnézem István király és Gizella királyné rézdomborítású alakját…

Néha belegondolok, hogy a híres emberek is egyszerű, hétköznapi emberek valójában, gondjaikkal, érzelmeikkel, jó és rossz napjaikkal, örömeikkel, veszekedéseikkel, döntéseikkel, vívódásaikkal…

A Világ folyamatosan alakul, az emberek változatlanok… 1004 évvel később egyszerű kis emberként ülök itt, királyom előtt, viaskodva önmagammal, önvizsgálatot tartva… magamban keresve a hibát: mit tettem rosszul? Én sem vagyok tökéletes persze, bármilyen kapcsolatban én is rontok el dolgokat, hibázom, tudom… De bármilyen kapcsolat legyen is, fennmaradása azon múlik, hogy miközben én megbocsájtok, nekem akar-e egyáltalán megbocsájtani a másik. Úgy, hogy ahogy én, ő is elismeri, hogy ő is hibázott, nem csak én, hogy nekem is igazam van…

Lehet, folyamatosan nekem rossz az időzítésem: nem ahhoz ragaszkodom erősen, akihez kellene, és nem tudom elengedni azt, akit szükséges lenne. És belesem a saját csapdámba mindig újra és újra: annyira alárendelem magam egy kapcsolatban, annyira végletekig altruista vagyok, hogy amikor én is akarok valamit a másiktól, akkor a végén még én vagyok a felháborítóan önző. Nyuszika vagyok, akin, ha van sapka az a baj, ha nincs, akkor az… és nyilvánvalóan ez a vesztes kategória. Vannak a másikat kisajátítva kihasználó uralkodó típusok, akik nyernek, és vannak a másikat feltétel nélkül szerető nyuszikák…

Pál,

én…

Embereknek, néha angyaloknak nyelvén szóltam –

és bennem volt a szeretet is;

Jövendőt láttam, minden titkot és tudományt ismertem,

hegyeket mozdítottam ki helyökről –

és emellett bennem volt a szeretet is;

Vagyonomat felétettem, testemet tűzre adtam –

és csordultig volt bennem a szeretet is.

De magroppantam!

Olyanná lettem, mint a zengő ércz, pengő czimbalom;

semmi lettem:

Szeretetem

nem tűrt hosszan, nem volt kegyes,

Szeretetem

irigykedett, kérkedett, felfuvalkodott,

Szeretetem

éktelenül cselekedett, kereste a maga hasznát,

haragra gerjedt, és felrótta a gonoszt,

Szeretetem

nem tudott együtt örülni az igazsággal,

Szeretetem

nem hitt, reményt vesztett, és nem tudott mindent eltűrni.

De elhiszed, hogy

a szeretetem ezenközben el nem fogyott?!

Csak

Visszazuhantam ős-ösztöni állapotomba,

lettem önző állati teremtmény –

volt egy pillanat, mikor

tükör által homályosan láttam én:

már azt hittem, eljött a Teljesség

és a rész szerint való eltöröltetett.

Tud ember úgy szeretni,

minden pillanatában élete befejeztéig,

ahogy Te írtad?

Más nem botlik – még egyszer sem?

Csak én vagyok gyenge?

Csak az lehet tiszta, ki sosem vétkezett,

kiben a sötét oldal egy pillanatig sem létezett?

Részem a bűn lett,

utam a bűnhődés,

Teljességem a Feloldozás lehet.

Segíts elmondani, hogy meghallják:

bennem a hit, remény, szeretet;

ahogy Te hirdeted – segíts elhitetni! –, úgy

szeretett, szeret, és fog szeretni

egy korinthusbeli…

Vízivás közben meglátom az órám, Jézus Mária! Negyedórája csak mélázgatok itt..!

Ezt a láblógázást nem engedhetem meg magamnak. Összekapom hátizsákomat, felpattanok vasparipámra, és zakatolok is ki Rátkáról. Következő állomásom Golop. Gyorsvonat sebességem a vasúti kereszteződésen átmenve gőzmozdonyos pöfögéssé szelídül – emelkedik az út. Tállya déli végéhez érek. Szóval, ha tényleg nem tudom álomra hajtani szemem a fakakadu látványa nélkül, akkor most kellene újra bemennem a településre. Megint megnézem a tájékoztató táblát: ha a Fő utcán megyek végig, mellette kell elmennem…

Miért van az, hogy az út mindig abban az irányban emelkedik, amerre én pont biciklizem rajta? – teszem fel költői kérdésemet, nyögdécselve hajtva a pedálokat… Egy éppen felújítás alatt álló ház mellett haladok el, az új ablakok már behelyezve… De jól tükröződött benne minden! – fékezek le hirtelen, és már fordulok is vissza, ilyen fotótémát nem lehet itt hagyni! Megállok az ablak előtt, mintha tükör előtt állnék, és nem létező nárcizmusom most az egyszer felbukkan mélyemről – lefényképezem magam a bringámmal…

Indulásom óta igazi, zempléni szél fúj erősen, és most az izzadt-vizes pólómban kifejezetten fázom. Megyek is tovább, hisz vár a madár..! Forgok jobbra-balra, mint egy teniszmérkőzésen, és egyszer csak végre lőn! Az egyik kanyar után bal kéz felől, tényleg egyből az út mellett ott magasodik! Európa közepén büszkén támasztom kerékpáromat a Fakakadunak (nekem már megmarad ezen a néven), és ezt a csendéletet is megörökítem.

Elköszönök a stilizált madártól, és biciklimbe kapaszkodva hasítom tovább az erős ellenszelet. A város szélén a híres szőlőhegyekre nyílik festői kilátás, amit le is fényképezek természetesen – ott akkor még nem tudtam, hogy az a kép egyszer majd egy, ezen könyvecském címlapképe lesz…

Kiérek a főútra. Indulásom óta szenvedtem vele, csak próbáltam figyelemre sem méltatni, de most már kezdem erősen unni. Nagyon erős szél kísér túrám kezdetétől, mikor kis időre már-már hozsannáznék, hogy elállt, persze azonnal feltámad. A 20 km/órás gyorshajtásomnál effektíve belefájdul a fülem…

Morgolódásom közepette viszont észre sem veszem, beértem Golopra. És már be is könyvelek egy mezei piros pontot, a kastélyok, a templom, minden látnivaló itt van, keresni sem kell. Szuper, viszont én megállás nélkül továbbhajtok. Ugyanis végső célom Monok, és majd onnan visszajőve nyugodtabban galoppozok Golop nevezetességei között. Phű, micsoda kín-szójátékra ragadtatja el magát a széltől szétfútt, két és fél óra utáni magányában félhangosan magával beszélgető turista.

Nahát, a térkép alapján nem is gondoltam volna, hogy a Golop-Monok közti út (és nem is poénkodom, hogy Golop-Monok konok út), szóval, hogy ez az út ilyen elragadó! Balról egymásba kapaszkodva a Somos (282 m), a Kővágó-tető (233 m) és a Szentes (321 m). Elfelejtkezem az orkán erejű szélről, a trópusi hőségről, a fáradtságról, csak gyönyörködöm, mert szemem-lelkem nem tud betelni a látvánnyal…

Nézelődésem közepette egyszer csak begurultam Monokra, és már Kossuth Lajos szülőháza előtt állok. Az utcasorban szabadon álló, L alaprajzú, kontyolt nyeregtetős épület 1780 körül épült. Emlékmúzeumként 1949-ben nyitották meg, személyes tárgyakat, bútorokat, kéziratokat és az emigráció emlékeit mutatja be. A budapesti Magyar Nemzeti Múzeum tagintézménye, mely egyben helytörténeti és néprajzi gyűjtemény is. Az épülettel szinte majdnem szemben áll Kossuth egész alakos bronzszobra (mely Kisfaludy Stróbl Zsigmond alkotása), az Andrássy-kastély kertjében. Fényképezgetésem után bicajra ülök, lassan tekerek, ha ez a kert, akkor itt kell lennie a kastélynak is – logikám Sherlok Holmes-i magasságokban szárnyal. Tényleg hamar meg is találom. A kastély főhomlokzat előtti nyílt dór oszlopcsarnokában (a portikuszban! 🙂 elfogyasztok egy müzli szeletet. Közben térképem fotóját nézem, és megállapítom, ezt a hatalmas egyemeletes épületet messziről, valami nagyon jó helyről fényképezték le, hogy az egészében látszódjon. Itt ugyanis csak magasodik fölém, és semmi rálátásom nincs. A kastélyt, melyet a XIX. században átalakítottak és klasszicista stílusjegyeket kapott, 1750-ben barokk stílusban építtette Andrássy György. A kastélyban 1914-től általános iskola működik. Villa-épületben már tanítottam, klassz érzés lehet egy ilyen impozáns környezetben oktatni-nevelni az ifjúságot.

Ennek ellenére azért nincs jobb dolog a vakációnál – ülök újra nyeregre. Egy óra elmúlt, most éppen nem fúj a szél, melegem van, szomjas vagyok, már annyi kilométert letekertem… és ebben a lelki-gondolatvilágban meglátok egy kis büfét, egy kis vasárnapi Oázist sivatagom közepén, ami nyitva is van! Nem bírok ellenállni a csábításnak, veszek egy fél literes C… azt a barna italt, arrébb gurulok picit, jéghideg, és jaj, de igazi, felhajtom az egészet pillanatok alatt.

Ez kellett nagyon, mert keményen kapaszkodok felfelé – Monok eszméletlenül dimbes-dombos fekvésű, na de a Zemplénben mi nem..? A még nem kellő edzettségem és a tatárjárás számlájára írom, hogy én most lihegek itt, mint a kutya. A tatárjárás idején ugyanis az eredeti falu elpusztult, a lakosság ezért házait az erdőben kezdte felépíteni, és nem a síkság irányába húzódott. A XIV. században lett a Monaky család a település birtokosa, ahová erődfallal körülvett gótikus várkastélyt építtetett (oda fújtatok most gőzerővel).

Egy meredek utcán kanyarodom fel, már látom a kőfalat, és egy kiábrándítóan romos épületet. Meglátom a kaput, ám egy tábla kényszerít megtorpanásra: MAGÁNTERÜLET KUTYÁVAL ŐRZÖTT TERÜLET IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS. Ohó, okés! Ne ihesztghessenek engem! Kutyaélményeimet nem akarom szaporítani, de mivel ez a tábla roppant kopott, és nyitott kapun díszeleg, és mivel jó öreg kerékpárom zörgésére nem rohamozott meg néhány kastélyőrző véreb, beljebb merészkedem. Pulzusszámom nő, vérnyomásom emelkedik… egy széles földút vezet a kastélyhoz (ez a romos ház csak egy melléképület lehetett), látom a hengeres bástyáját, a hátsó bejáratát. Kísértetiesen kihalt minden, ereimben érzem, hogy mindjárt előugrik néhány itt ragadt tatár harcos… Első fáradtság-rohamom is most kapott el, semmi kalandvágy nincs bennem, és egy fotón megörökítve a hátát, elhagyom ezt a kastélyépületet.

A tábla miatt volt az egész, morfondírozok, kicsi cikiséget érezve, hogy elmenekültem, de hát egy szegény magányos vándor-, ám egyébként talpig úri hölgyet ne ijesztgessenek holmi kopóveszéllyel. Mire ezt végiggondolom, egy másik dombos utcácskában már tornyosul is fölöttem a református templom. Magas fal veszi körbe, oldalhajóját egy terebélyes lombkorona takarja el, a tornyát látom csak, ami, mint fehérbe öltözött mennyasszony pompázik a tiszta, égszínkék háttér előtt. A templomot 1799-ben építették, itt őrzik a Kossuth-emlékharangot. Fényképezésem közben hallani is vélem a harangzúgást fejemben, fogyóban az erőm, bimm-bamm, menni kell tovább, még Golop vár!

Órámra nézek, fél kettő. Még meg akarom nézni a golopi kastélyokat, és tulajdonképpen utána már irány haza. Nem akarom elkiabálni, de igencsak jó teljesítményidőt futhatok! Ez erőt ad – no, meg az is, hogy lejt az út, eszementen hajtom bringám, negyedóra alatt, vagy 30 km/órás átlagsebességgel berobogok Golopra. A falu keleti szélén áll a két Vay-kastély, ahová most be is kanyarodom. Az ún. régi kastély egyemeletes, főtömbből és sarkain négyszögű fióktömbökből összetett épület. Ebben a formában 1592 körül emeltette Golopi Gáspár. Többször átépítették, a Vay család birtokában volt sokáig. 1945 után leégett a tetőzete, és bár a 80-as évek elején elkezdődött a felújítása, az félbemaradt, így sajnos megmaradt igen elhanyagolt állapotában. A kastélyt körbevevő park is csak az enyészeté, pedig ez hajdanán a kertépítészet magas színvonalát dicsérte, volt itt tó, sziget, vízesés, malomárok. Most különlegességként csak egy gémeskút látható az épület mellett. Közvetlenül a régi mellett látható az új kastély, melyet 1820-ban építettek klasszicista stílusban; ma az általános iskolának ad otthont. Hát, bizony ez az épület is megérdemelne egy teljes felújítást.

A kastélyok közvetlen szomszédságában áll a református templom, kőfal veszi körbe, innen inkább csak a 24 méter magas hegyessisakos tornyát látom, teljesen körbejárva tudnám szemből is megnézni. Fotótémaként nekem így is tökéletesen megfelel, hegyekkel a háttérben. A középkori eredetű kőtemplom a XVII. században került a reformátusok kezébe. Hányatatott sorsának az lett a vége, hogy a második világháború után a kastéllyal együtt ez is leégett.

A tűző nap engem is ezer tűszúrással éget, úgyhogy kis vízivás után nyeregbe pattanok, és 14 óra 4 perckor hazaindulok. Már keményen rohannak meg fáradtságérzések, de csak tekerek konokul. Már nincs semmilyen gondolatom, nem meditálok, agyam enyhe tompultságban csak egyet diktál nekem: klatt-klatt, nyomd a pedált, jobb-bal, hajts, hajts! A szél újra feltámad, természetesen szembe – beszéltük indulásomkor, hogy erre számítsak.

– Nem nagy ügy – mondtam én akkor. – Khm… nagy ügy – mondom most, itt. Aki biciklizett már ilyen körülmények között, az tudja, hogy az ’iszonyú nagy’-ot milyen válogatott argógyűjteménnyel lehet kifejezni…

Abaújszántó, Abaújkér, gyűröm le az akadályokat, már a váraljai kis hídon kerekezem át. A festőpalánták jutnak eszembe. Vajon elkészült a nagy művük..? Nekem a nagy feladatom igen…

J.K. hosszas vívódás után, a magának csinált, imádott faragott kép lerombolásával végre orvosolni tudta homályos látását… Lesz még ilyen…

Három óra előtt 2 perccel gördülök be kapunkon. Szokásom szerint kerékpáromat a garázsfalnak támasztom, az előszobában elhajítom hátizsákomat, kinyúlok a nappali hűsítő kövére, és percekig csak lihegek… És vigyorgok, mint a vadalma – elégedettségemben.

Note-book:

• Boldogkőváralja – Tállya – Rátka – Golop – Monok, és vissza
• kb. 65 km
• kb. 5 óra
• Egyedül, 2004. augusztus 15-én, vasárnap

p.s.: Athénban már zajlik a nyári olimpia, este nézem Nagy Tímeát a dobogó tetején, megvan az első aranyérmünk. Óhatatlanul párhuzamot vonok közte és magam közt: ma én is úgy érzem, a dobogó tetején állok. Önmagam Olimpiáján ma én is aranyérmet nyertem. Ha még lesz új olimpiai csúcsom, örülni fogok, de ha ez marad legjobb teljesítményem, akkor is, ebből mindig tanulva, büszke lehetek magamra…

          Azt hiszem, az „Út és erény” című könyvben olvastam régebben:

                Hatalmas, aki másokat legyőz;

                aki önmagát legyőzi: erős.

                Aki törekszik, nincs híján akaratnak;

                Aki megelégszik: gazdag.

          Több mint kétezer éves gondolat, de igen nagy és örök igazság.