X akták, két keréken

A tegnapi túrám a maga 65 kilométerével életem sportbüszkesége, de akkor lesz tökéletes és kerek egész, ha mellé véghez viszem a mai tervem.

Persze, ma sem az első napsugárral ébredtem, sőt reggel nyolckor, kávézás közben volt néhány percnyi megingásom: szép a tegnapi nap így is, ma lustálkodom, fáradt vagyok, nem megyek én sehova. A kísértő kisördögöt gyorsan elhessegetem racionális érveimmel: augusztus közepe van, napokon belül dolgozni megyek, és ha a suli beindul, nem fogok tudni így kijárni kerékpártúráim ’alaptáborába’. És egyébként is, a terv az terv, így határoztam el, akkor meg is kell tennem!

A korán indulás egyéni csúcsát sikerült megdöntenem 10 óráról 9⁵⁰-re! Haladunk, még tíz év, és el tudok indulni reggel hatkor.

Gönc felé veszem az irányt, és minden beképzeltség nélkül mondhatom: fantasztikus tempóban haladok! Ezt az utat sokadjára teszem meg, ezt most már abszolút vízszintesnek látom és érzem. Olyan ez, mint a síelés: a kezdő kék pályát a már megszerzett tudással és rutinnal murisnak látom, hogy miért is rettegtem én azon?

Kerékpártúráim alatt szép lassan ’összenőttem’ a biciklimmel (most már igazán meg tudom érteni, hogy a lovas miért tud eggyé válni lovával). Szememben kezd élőlénnyé válni öreg bringám. Minden hülyesége ellenére (gyenge fék, rossz sebességváltó, leeső lánc) megbízható társammá vált. És szerintem ő sem panaszkodhat gazdájára, beszélek hozzá, bíztatom, nógatom, és minden utamat egy barátságos ülés-paskolással köszönök meg neki. Magabiztos lettem a nyeregben. Már nem kell külön megállnom bizonyos tevékenységek elvégzéséért: elengedett kormánnyal tekerek, közben megnyújtóztatom izmaimat, egyenesítgetem gerincemet, hátizsákot igazítok, anorák mellényemet zipzározom le-fel (és orrot is fújok, dicsekedhetnék, ha ez nem lenne kissé szalonképtelen közlemény).

Isteni érzés (nem az orrfújás ;-)… Rohamtempóban pedálozok ezen a fenséges zempléni tájon, és valami elmondhatatlan Szabadság-érzés járja át szívemet-lelkemet, egész lényemet!

Olyan hamar Göncön vagyok, mintha csak a szomszéd boltba ugrottam volna át zsemléért. Az elágazásnál nem jobbra, a településre fordulok be, hanem balra, Hidasnémeti irányába. A vasúti átjáró lejtős szerpentinje után letérek Kéked irányába. A Nagy-legelőn vezet át utam, a Hernád közvetlen közelében. 61 perc alatt érek megállás nélkül Zsujtára! Ez óriási!! – adok magamnak egy szóbeli vállveregetést. Tartok is ötpercnyi evős-ivós szünetet.

A nyújtott, S-alakú faluban egy nagy jobbkanyar után megpillantom a református templomot. Hófehér falú, kisméretű templom, mely a XII-XIII. század fordulóján épült. 1711-ben barokk stílusban átalakították 1924-ben emelték 15 méter magas zömök tornyát. Közvetlenül mellette áll egy I. világháborús turulmadaras obeliszk. És kedvenc fáim adnak művészi hátteret fényképezésemnek: a templom mögött hatalmas szomorúfűz, az emlékmű mögött fenyőfák.

És kanyargok is tovább ebben a csendes, nyugodt kis falvacskában. A most 2-300 lakosú település első írásos említése 1219-ből való Sucta néven. Birtokos váltások, elnépesedések, visszatelepítések után a második világháború utáni sorsa hasonló sok más településéhez: földosztás, tsz-esítés, a 60-as évektől a fiatalok elvándorlása, lakosság fokozatos elöregedése…

Lassan tekerek, nézegetem a kis parasztházakat, időutazásom nemcsak visszarepít az időben, hanem meg is állít a múltban. Lehet, hogy az egyszerű falusi embereket nem veszik körbe csodagépek, melyek mosnak, szárítanak, darálnak, főznek, mosogatnak, olvasnak, játszanak, dolgoznak, lassan már élnek is helyettük; valószínű, ők nem értenek mindahhoz a sok csodamasinához, mihez én. Ám mégis ők élnek nyugodtabban és kevésbé kimerülten. Mert mi a modernizáció rabjai lettünk. Egyre többet robotolunk, hogy egyre több pénzt kereshessünk ahhoz, hogy megvásárolhassuk azokat a fogyasztási cikkeket, melyek dolgoznak helyettünk addig, míg mi dolgozunk a következő gép áráért… kész őrület. Van vége? Reggel kelek, kávé, cigaretta, rohanás, nyomor a közlekedésben, egész nap hajtás, idegbaj, millió gond, rohanás haza, második műszak, aztán tanulás a gyermekemmel, házi munka, végül éjszaka hullafáradtan, kimerülten bedőlök az ágyba. És erre az életmódra mondjuk, hogy fejlettebb, mint mondjuk ötven évvel ezelőtt, mikor az ember még a természet része volt. A Természeté, melyért a ma embere csak vágyakozik, és külön szervezést igényel számára, hogy egy hétvégi délutánon sétáljon egyet az erdőben, hallgassa a madarak, a csend, egyszóval a Nyugalom hangjait…

Észre sem vettem nagy lelki időutazásomban, hogy meg is álltam az egyik tornácos ház előtt, igaz, vizet inni, de valahogy kicsit jelképesen is – a XXI. század gyermeke megállt egy letűnt kor még élő, természetes skanzenjében elcsodálkozva, hogy milyen egyszerű is, és kézzel fogható a Boldogság.

Abaújvár felé tartok. Folyamatosan emelkedik az út, már egész magasról látok le a Hernádra, egy nagy szürke folt sejteti Tornyosnémeti határátkelő épületét, messzebb Szlovákia hegyei. A másik oldalon pedig a Telkibánya-Hollóháza közti hegyvonulatainak szépségét élvezem. Ám újra és újra balra nézek… méterekre vagyok a szlovák határtól (Kassa kb. 50 km, simán el tudnék oda bicajozni). Mindenféle történelmi alapú érzés kavarog bennem, amiről manapság nehéz eldöntenem, melyik a hazafias, melyik nem, mi revizionista, és mi pacifista… Hogy itt, a határmezsgyén ki mit gondol, magánügye, de, hogy erre a csodaszép zempléni tájra a lenyűgöző élményért el kell jönni, az biztos.

Az én historizáló gondolataimat szép lassan elnyomják az út megtételével kapcsolatos hétköznapi problémáim. Már Zsujtáig is kapaszkodnom kellett fölfelé, de azért ez már durva! – békétlenkedem. Nos, ilyen állapotomban miből merítem az erőt? Előtérbe helyezem a pozitívumokat: Boldogkőváraljáról már szép kis szintkülönbséget tettem meg hegynek fel, lassan 30 km van a lábamban másfél óra alatt, tehát, király vagyok! És a királyok uralkodnak – én most éppen saját magamon. Gyerünk, tekerjük a pedált! Percek múlva tudatosul bennem, tényleg milyen király vagyok. Nem szállok le a bringáról tolni, hanem ha lassan is, zihálva, de haladok. Felállok a nyeregből, előre dőlök a kormányon, jobbra-balra billegtetem a bicajt, hogy minél nagyobb lendülettel lökhessem magam felfelé az úton. Váóóó, teljesen mint a tévében a túrdöfrancosok. Igazi ’tour de Zemplénessé’ váltam!

Touros Királyi Méltóságomból két szembejövő kerékpáros (apa és fia) zökkent ki:

– Merre van a legközelebbi út Tornyosnémetihez? – állítanak meg.

– Ha itt rögtön jobbra letérve keresztülhajtanak a réten, átússzák a Búza-tavat, máris ott vannak – tolulna fel bennem egyből a poén, de ők nem biztos, hogy kitörő nevetéssel fogadnák humoromat; úgyhogy nagyon udvariasan és intelligensen elmagyarázom az útirányt.

Aztán kerekezem én is tovább. Azt a turistatérképen is láttam, hogy hosszú a Zsujta-Abaújvárt összekötő út, de azért ennyire neeee máááár. Egyre jobban nyögdécselek, lihegek, mint atom, felfelé araszolgatva, és most már odáig süllyedek, hogy (mikor senki nem lát ;), leszállok, és kicsit tolom a bicajt…

Oh, ám végre! Megérkeztem! „Kedves turista! Ma úgy vár: Abaújvár!” Nincs kiírva a településtáblára, ez a 38^oC-os forróság által megviselt agyam szüleménye. Keresem a református templomot. De jó, hamar meg is látom. Na, ne, hová építették? Természetesen egy dombtetőre, jajdulok fel fájdalmasan. Régi, bevált taktikámhoz folyamodom: most továbbmegyek, mert messze még a végcél, majd visszafelé megnézem. Továbbmenve a főúton keresek egy árnyat adó fát, eldobom bicajom, percekig csak levegő után kapkodok, nyújtom izmaimat. Fél tizenkettő elmúlt, szerintem megérdemlem az ebéd-kiflimet.

Tervem fakultatív részét képezte, hogy megkeresem a falu keleti határában húzódó Árpád-kori földvár megmaradt emlékeit, ám mivel azt írták róla, hogy az alapfalakból is alig látszik valami – és ráadásul ez a település is dimbekkel, meg dombokkal, jó kis szintkülönbségekkel van megáldva –, leteszek róla. Még vár rám Pányok és Kéked, valamint aztán még haza is kell jutnom.

Miközben egy hatalmas lejtős szerpentin után éppen iszonyatos meredeken kanyargózom felfelé a falu északi széle felé, már sajnálom, hogy nem kerestem meg a földvárat, de most ennyi kurázsi van bennem, érzem, hogy ennyit tudok vállalni… Pedig nagyon izgat az a várromocska, hogy lássam tanújelét annak a ténynek, hogy a megye legrégebbi, gazdag történelmi múlttal rendelkező települése Abaújvár, amely már a történelem előtti időkben is lakott hely volt… Na, mindegy, ezen most már túl vagyok, sőt, már a falun is, irány Kéked!

A helyzet pedig továbbra is csak egyre nehezebb, folyamatos emelkedő, nyomnom kell a pedált keményen. Itt már igazán benn vagyok a hegyek között! Hol van ehhez képest az abaújszántói síkvidék?! Körbe nézve csak hegyek, hegyek. Forgalom alig, azt a néhány elszáguldó autóst magamban most annyira irigylem kényelméért. Elérem a pányoki leágazást. Otthon, a pihe-puha karosszékben az is szerepelt lehetséges terveim között, hogy betérek oda, de ezt most lihegve-izzadva egyre kevésbé tartom valószínűnek. Vele kapcsolatban a halogatós taktikám sem fog beválni, már most tudom – visszafelé sem fogok bekanyarodni. Testem-lelkem kezd telítődni ennyi kalanddal, azért a józanságom mindig tudja, hol az ésszerű kihívás és a vakmerőség közti határ…

Jobbra, a messzeségben porfelhő úszik a tarló fölött, aztán meglátom a traktort is, a hangja ide sem hallatszik, olyan messze van. Hát, ennek a kezelője sem beszél reggeltől estig egy levegővétellel, nem kell napi száz konfliktushelyzetet megoldania. Vannak földterületek, melyek feketéllenek – már égetik a tarlót. Jön az ősz. Augusztus közepétől olyan hirtelen. Itt az elmúlás… Törvényszerű, hogy egyszer minden elmúljon..?

Vannak tüzek, melyek hirtelen fellángolnak és ugyanolyan gyorsan ki is alszanak. Vannak lángok, melyek fellobbanás után fokozatosan elhalványulnak, gyengén pislákolnak, és legfeljebb ritkán lobbannak egyet-egyet. Ám van Szeretet, mely fellobban, és lobog, lobog az örökkévalóságig. De azt is el lehet fojtani – ha földet dobnak rá, mert nem akarják engedni, hogy égjen. És bármennyire is küzd a fizika törvényei ellen, amit nem engednek élni, az előbb-utóbb kialszik. Ám mindig van egy utolsó pillanat, amíg meg lehet menteni…

A Láng pedig, amíg csak bírja, lobog fényét adva, szeretetét sugározva, és hisz abban, ameddig egy ember is (és hál’Istennek nem egy, hanem sok) áll mellette, aki őrzi értékeiért, addig nincs miért kétségbeesnie…

Az időzítésem tökéletes, direkt sem tudtam volna pontosabban – mikor begurulok Kékedre, megkondul a harang, dél van. Hamar elérem a balra leágazó, Felsőkékedre kanyarodó utat, azonban mivel térképen láttam, hogy az még igencsak szép további hegymászás, most kihagyom. Tehát én most precízen fogalmazva Alsókékeden kerekezem – fő célom felé –, a Melczer kastélyszállóhoz. El sem lehet téveszteni, a Fő úton egyszer csak ott áll előttem méltóságosan, hatalmasan. És ujjongok, olyan jó látni, hogy felújított állapotban van! Szállodaként működik, szerencsére annyira nem veszik szigorúan, hogy csak a szállóvendégek használhatják, a kapu nyitva, lefotózom a főbejáratot, sétálok a hatalmas, elragadó parkjában. A fedett kút melletti fa lombjának hűs árnyékában pihenek néhány percig, folyadékveszteségemet próbálom pótolni.

Bár a Melczer családról kapta nevét a kastély, múltja a Kékedi család idejébe nyúlik vissza. A család 1559-ben adományként kapta a falut I. Ferdinánd királytól. A háromszintes kastély első szárnyát egy korábbi udvarház helyén építtette Kékedi György, 1613-ra készült el. A XVII. században új épületszárnyakkal bővítették, így zárt udvar alakult ki. A XIX. században második felében romantikus stílusban átépítették, ekkor alakult ki az épület mai formája.

Kipihenten, s kigyönyörködve magam, kerékpáromra ülök, és tovább hajtok a településen, a Kékedifürdő leágazást keresem, de nem találom. Pedig megfogott a róla olvasottak alapján: a Szurok-hegy (645 m) lábánál feltörő 22 ^oC-os víz jótékony hatását már a XV. században ismerték. A néphit szerint Mátyás király is megfürdött a forrás vizében, ezért nevezték el Mátyás-forrásnak. Fürdőt keresgetve Kéked végére értem.

Útjelző tábla segíti a kedves turista továbbhaladását: Hollóháza. Ez így szép is lenne, át is ugorhatnék most, csak van mellette egy cuki másik tábla is: 12%-os emelkedő. A kiírás és látvány is dermesztő számomra! Jelen kitikkadt állapotomban, ezzel a bicajjal még tíz centimétert sem tudnék arra haladni. Úgyhogy szép szerényen visszafordulok, újra végighaladok ezen a kis ékszertelepülésen, és hazafelé veszem az irányt. 31 km vár rám. Kékeden azért láttam kirándulókat. Séta után beültek autójukba, és továbbhajtottak. De könnyű nekik… Viszont mennyivel klasszabb élményben van nekem részem! – doppingolom magam, erőt adva, főleg egy hollóházi út demoralizáló látványa után.

Kékedet elhagyva vártam volna azt a sok lejtőt, amit idefelé emelkedőként élve meg, bíztatásként ígértem magamnak… ám nagyon érdekesek ezek a hegyi utak. Akármerről nézem őket, mindig emelkednek. Murphy törvényének zempléni derivátuma: a nap is mindig szembe süt. Einstein szabályának pfkrisztai kiterjesztése: ha eddig nem is volt erős szél, ahogy eszedbe jut megdicsérni, azonnal feltámad. Folyománya: és pont szembe.

A felégetett föld mellett haladok, gondolataim megint össze-vissza cikáznak.. Örök optimistaként hiszem, hogy nem eldobtak (már megint), hanem csak, mint Rejtő Fülig Jimmyje és Török Szultánja az Élet című regényben is: időnként megrugdossák egymást, fenntartva a látszatot a külvilág előtt… így leplezve, hogy nagyon szeretik egymást…

Fél 1 körül érek vissza Abaújvárra. Nem mentem el Felsőkékedig, nem tértem ki Pányokra, nem gurultam le a földvárhoz, tehát akkor az a legkevesebb most, hogy a református erődtemplomot meglátogatom. Nem is olyan vészes feltekerni erre a dombra. Ahogy közeledem felé, úgy állapítom meg, hogy ez egy igen nagy templom. Oldalhajója felől közelítem meg. Fallal kerített, de egy látott fotójával összehasonlítva, ezt a falat nemrég lebontották. A tornya felállványozva, lehet, a felújítással van ez összefüggésben, innen tudják teherautókkal, munkagépekkel megközelíteni. Kombinálgatásomat az szakítja félbe, hogy meglátok vagy tíz munkást, akik pont ebédidőt tartanak. Nagy érdeklődéssel vizslatnak, úgy döntök ezért, hogy egy gyors fényképezés után tovább is állok. Sajnálom, mert így nem tudtam körbejárni a templomot – de egy magányos, kihívó (testhez tapadó trikós) külsejű nő ne csalinkázzon ennyi férfiember körül.

Így nem tudtam megnézni az egyetlen, Hernád völgyére néző bejáratát sem. Azt viszont öröm látni, hogy felújítják, ráfér, hullik a vakolata, felvizesedtek a falai. Igenis méltó arra, hogy jó állapotban legyen ez az 1323-ban gótikus stílusban épült templom. Támpilléres erődfala középkori eredetű. Neogótikus tornyát az 1866-os felújításkor emelték a főhomlokzat elé.

Abaújvárt elhagyva az élet apró örömei várnak rám: tényleg vannak lejtős útszakaszok. Ez a tény akkora energiát tud adni, hogy nem engedem meg magamnak a kényelmes gurulást, hanem tekerek is mellé, mint a güzü. Zsujtán pillanatok alatt átszáguldom. Lent is vagyok a Hernád völgyében. Technikai szünetet tartva egy trikócsere erejéig, megállok egy bokrosabb helyen. Nos, ez egyáltalán nem volt jó ötlet, legalábbis itt nem – az árvíztől épp visszavonult hernádi árterületen egy másodperc alatt pontosan 879 szúnyog rohamoz meg. A Ferrari nem képes olyan gyors kerékcserére, amilyen pillanatok alatt én kész voltam a ruhacserével. A következő szempillantásban már nyeregben is ültem, és robogtam a gönci elágazás felé.

Abaújvártól már csak a versenyszellem élt bennem: 13 órakor indultam onnan, 13.35-kor értem el Gönc szélét, nagyszerű idő, gyerünk..! Innen viszont váratlan közjáték tartott izgalomban… X akták, 3428. rész:

Gönc új negyedének egyik utcájából nagy sebességgel kivágódik elém egy bringás. Én mentem eleve 20-25-tel, nem tulajdonítottam neki először jelentőséget, hadd tekerjen, engem nem zavar. Igen ám, csak állandóan hátranézegetve rám, felvette az én ritmusomat! Nos, vagy az ötödik hátrafordulása után ez igencsak zavarni kezdett, lelassítottam, hadd hagyjon el… És – ilyen csak a filmekben van –, visszapillantgatva ő is lelassított! Egyáltalán nem volt kedvem országúton ismerkedünk játékot játszani, a vasúti kereszteződés előtt megálltam vizet inni; nemcsak álcából, tényleg jól esett kicsit szusszanni, szomjamat oltani. A férfi, vagy srác? – nem is tudtam igazán kivenni –, egy emelkedő mögött eltűnt a szemem elől. Néhány perc után szép lassan tovább tekertem. És meghűlt ereimben a vér: egy kanyar után ott állt a bringás az út szélén! Ahogy meglátott, elindult előre. Nagyon ideges lettem hirtelen, szívem a torkomba ugrott… Egyszerre volt hihetetlen, groteszken valós, és nevetséges ez az egész. Agyam lázasan dolgozott a helyzetelemzésen és az annak eredményéből következtethető megoldásokon… Biztos túlértékelem ezt az egészet, de jobb félni, mint megijedni (már megtörtént), megálltam, úgy téve, mintha a láncomat kellene javítani – ez viszont tényleg jópárszor megtörtént valóságosan, mosolyogtam magamban még ebben a helyzetben is ironikusan. Közben szemem sarkából figyeltem az Idegent. Továbbment. És hirtelen lekanyarodott jobbra! Kezdem már ismerni ezt az utat, tudom, ott egy kis földutacska valami vízműves (vagy áram, annyira arra már nem emlékszem) házhoz ér le. Azonnal a tettek embere lettem, legjobb menekülés az előre menekülés – felpattantam bringámra, és ahogy csak bírtam, szuper-hiper sebességgel tapostam a pedált. Az épület mellett elsuhanva láttam egy pillanatra, hogy a biciklije félretámasztva, ő egy fa mellett álldogált. Fordult a kocka, most én tekingettem hátra, várva, mikor bukkan fel a következő kanyarban, vagy emelkedő után…

Kengyelfutó Gyalogkakukk nem húz akkora porfelhőt maga után, amekkorával én berepültem Göncruszkára. A település végére nyugodtam meg végre teljesen, hogy mégsem Stephen King új regényének a forgatásába csöppentem bele… És egyik pillanatról a másikra olyan távolinak tűnt horror jelenetem, mintha meg sem történt volna. Lehetett simán üldözési mániám… Lehet, a hőség, a fáradtság, az egyedüllét összeadódva kibillentette valóságérzékelésemet, kissé irracionálissá tette ítélőképességemet… (Máig sem tudom igazán, hol van az igazság. De tudom: odaát! Brrr…)

Rejtély, milyen eredményt futottam volna húzónyulam nélkül, de sikerült úgy felpörögnöm, hogy hazáig meg sem álltam. 14 óra 29 perckor átszakítottam a kapunk célszalagját.

Biciklitámasztás, hátizsák eldobás, földön szétterülés… És önfeledt boldogság-öröm-büszkeség érzés!! Két nap egymás után 65 km, 4-5 óra alatt! A nyár eleje óta általában ennyi idő alatt teszem meg az egyre növekvő távokat. Szóval, akkor a jövő héten megjárom Kassát, pár hónap múlva meghódítom kerékpárral a Mount Everestet, télen pedig elugrom az Északi-sarkra – mind-mind öt óra alatt…

Bár tudat alatt kezd rám telepedni, hogy lassan vége a vakációnak, holnapután megyek dolgozni, ám elalvásig extázisom nem csillapodik…

Note-book: